Eredetek és irányok (David Sanchez, Greg Osby)

David Sanchez, GregOsby. Egyi­kük Puerto Ricoban, másikuk a Missouri államban lévő St. Louisban született. Mindketten New Yorkban élnek, szaxofonon jazzt játszanak, és ezzel vége is az életútjuk közötti párhuzamnak. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy mindketten jelentős előadóvá nőtték ki magukat.

A harmincnégy éves, Puerto Rico-i születésű David Sanchez vi­szonylag későn, húszévesen hatá­rozta el, hogy a muzsikusi pályát választja. Hátteréből következően eleinte a latin jazzel je­gyezte el magát, első lemezei is eb­ben a stílusban fogantak. Travesia című albuma azonban, címével el­lentétben, csak áttételesen kapcsolódik a latin világhoz. Helyet kapott ugyan rajta három, a Puerto Rico-i népdallkincsből merítő kompozíció, s az afro-kubai ritmusvilág izgalmasan lüktető háttérként jele­nik meg, a lemez egeszében véve mégis inkább a modern main stream vonulatba illeszkedik. A hangsúly a modern szón van, amit Wayne Shorter Prince Of Darkness című, nyitányként megszólaló szerzeménye is jelez. A main stream stílus többnyire a téma­rögtönzés-témalezárás formulával és egyenletesen lüktető ritmussal ír­ható le, ám Sanchez nem a konven­ciók, hanem a kreativitás embere. A mechanikus megoldásokat kerü­lő, gondosan szerkesztett anyag­ban a kompozíciós elveknek leg­alább akkora szerepük van, mint a rögtönzésekben megtestesülő sza­bad kifejezésnek. Utóbbi mindenekelőtt a tenoron játszó Sanchez és az altszaxofonos Miguel Zenon egymást átszövő, lendületes szólamaibanb, valamint Edsel Gomez könnyed billentésű zongorázásában nyilvánul meg. E komoly hangvételű lemezzel Dávid Sanchez jelentőset lépést telt saját hangja megtalálásához.

Az 1960-ban született Greg Osby pályája elején a New York-i M-Base Collective tagjaként a rap és a jazz társításával kísérletezett, mígnem 1996-ban stílust váltott, és kompo­zíciós törekvéseinek tágabb teret engedve, akusztikus irányba nyitott. Azóta sorban jelennek meg egyéni hangvételű, új tartományokba kalandozó lemezei. A Symbols Of Light című legújabb opus meglepetése a vonósnégyes szerepeltetése, s még inkább annak módja. Mivel Osby eddig nem élt ilyen eszközökkel, képes volt a négy hangszert rendhagyó módon alkalmazni zenéjében. Esetenként egyszerre több dallamot írt számukra, amiből a muzsikusok szabadon választhattak. Hol fúvóshangszerekhez, hol zongorához hasonló kísérő funkcióban használja őket. Olykor megfordítja a hangzást, a hegedűk hozzák a mélyebb, a cselló a magasabb szólamokat. Szerzeményei nem témáik, nem dallamaik miatt érdekesek: hang­ütésükkel, hangulatukkal, szólisztikus kvalitásaikkal ragadják magukkal a hallgatót. A korábbi absztrakt fogalmazásmód humanizálódott: a szögletes témák, a szaggatott rögtönzések, a váratlan modulációk az ezredfordulós nyugtalanság harmónia után kiáltó lenyomatai. Az alt- és szopránszaxofonon játszó Osby méltó partnere a nála jóval fiatalabb, egyedi világot építő Jason Moran zongorista.

(Magyar Nemzet, 2002. április 22.)