És közben szólt a dzsessz (Kansas City)
Mi történik akkor, ha egy filmrendezőn erőt vesz a nosztalgia? Rendez egy filmet a szülőföldjéről. Ha az illetőt Robert Altmannak hívják, és amerikai állampolgár, akkor Kansas City lesz a film tárgya. Mégpedig a régi, bár szépnek korántsem mondható időkből, a harmincas évekből. Amikor a nyers erőszak, az alkoholcsempészet, a politika és az alvilág összefonódása uralta a közép-amerikai város mindennapi életét. Nem véletlen, hogy a mozikban jó esztendeje vetített mű videováltozatat a forgalmazó így kategorizálta: gengszterfilm. Nyilván lesznek, akik ennyit dekódolnak a történetből.
A komoly film vezérmotívuma kétségtelenül a zsarolás, a rendező számára azonban fontosabb a háttér: a kor és a társadalmi környezet megrajzolása. Ezt érzékletes pontossággal teszi, csak hát elég szép számú amerikai sztori pergett már le a magyar mozik vásznain ugyanennek a kornak a rekvizítumaival, hogy ne hozza az embert lázba. Mivel az idősíkok játékával feszesre vágott történet sem borzolja fel különösebben a kedélyeket, marad az, ami valóban ennek a filmnek a sajátja: a zene, az egyik helyszínen állandón felhangzó, hol panaszos, hol vágyódó, hol lendületesen szárnyaló dzsessz. Miközben lent és fent a manipuláció és a brutalitás az úr, a füstös, zajos lebujban a fekete muzsikusok teljes odaadással, rezzenéstelenül fújják a zenét. Ez (is) Amerika.
(Kansas City. Amerikai, 112 perc. Sz: Jennifer Jason Leigh, Miranda Richardson, Harry Belafonte.)
(Hajdú-bihari Napló, 1997)