Etűdök bőgőre és dobra (Charlie Haden, Paul Motian)

(A Haden-Motian tengely)

„Amikor az ütőhangszerekre gondolok, Paul Motianre gondolok. Senki nem játszik úgy a dobokon és az ütőhangszereken, mint ő. Az eredeti Bill Evans Trio tagjaként új irányt szabott a dobolásnak. Megtiszteltetés, hogy vele játszhatom ezen az albumon.” (Charlie Haden)

„... a szavak nem képesek leírni azokat az érzéseket és érzelmeket, amelyeket Charlie Haden játéka vált ki az emberből. Haden fontos láncszem a bőgősök »családjában«. Sokban gazdagította a jazz-zenét, minden idők legnagyobb bő­gősei között van a helye. Alábecsülnénk a jelentőségét, ha azt mondanánk, hogy fogékony, beleérző zenész. Ő természetes, eredeti és csodálatosan ját­szó muzsi­kus, ez a zene a szívéből jön. Köszönöm, testvérem.” (Paul Mo­tian)

Két idézet, egy évszám: 1976. Jeles időszak Charlie Haden életében, ekkor alakul meg az Ornette Coleman örökségét ápoló Old and New Dreams kvartett, és ekkor készíti mesteri duófelvételeinek sorát, amelyek a Closeness és a Golden Number című lemezeken jelennek meg. Ha a Closeness borítóján ol­vasható idé­zetekről lehántjuk a partnert kötelességszerűen felsőfokban mél­tató jelzőket, rátapinthatunk a két muzsikus kapcsolatának alapjára. A köl­csönös rokon­szenvnek zenei és szellemi gyökerei vannak: mindketten nyi­tott, állandóan kí­sérletező, a jazz új irányait kereső alkatók, akiknek sze­repe – zeneszerzőként és zenekar­veze­tő­ként is – túllép hangszereik hagyomá­nyos lehetőségén. Mindket­ten az utóbbi évtized legsűrűb­ben foglalkoztatott jazzmuzsikusai közé tartoz­nak, nevük különféle összeállításokban évente lemezek tucatjain tűnik fel. Először 1959-ben találkoztak, amikor Haden Ornette Coleman együttesében, Motian pedig Bill Evans klasszikus triójában játszott. Az ismeretség aztán a hatvanas évek végén Keith Jarrett emlé­kezetes triójában, majd kvartettjében barátsággá érett. A két muzsikus útja azóta visszatérő rendszeres­séggel metszi egymást, gyakran közreműköd­nek egymás lemeze­in, és előszeretettel tűzik műsorra a másik szerzeményeit.

Ennek a szoros kapcsolatnak a szülötte az 1987-ben rögzített Etudes című album, amely a Geri Allennel trióvá bővült formáció európai turnéját követően készült. Az akkor harmincéves fekete zongoristanő és a két idő­sebb muzsikus együttműködése a nyolcvanas évek jazz­mu­zsikájának öröm­teli fejezete, amit több kitűnő lemez (Segments, In the Year of the Dragon, és különösen a Live at the Village Vanguard) dokumentál. A sorban az első és a friss találkozás inspiratív jegyeit hordozó album az Etudes volt. Szerkezetét még a bakelitlemez adta keretek szabták meg: mindkét oldalt, afféle kódaként, Motian címadó, megkapóan szép darabja zárja. A mintaszerűen megkompo­nált lemezt Ornette Coleman fájdalmas Lonely Womanje nyitja, amelyet Allen Eric Dolphyra emlékező szögletes Dolphy's Dance-a, Hadennek a hatvanas-hetvenes évek latin-ameri kai függetlenségi mozgalmaival rokonszenvező Sandinoja és Motian zaklatottan szabálytalan Fiascoja követ. A másik oldal Haden lendületesen bopos Blues in Motion című darabjával kezdődik, amely után éles kontrasztként Haden balladisztikus Silence-e hangzik fel. A záró Etude 11-t megelőzően a modern jazz érdemtelenül elfelejtetett zongo­ristája, Herbie Nichols előtt tisztelegnek a muzsikusok a Shuffle Montgomery című, lendületes darabjának előadásával.

Az Etudes három zenész ihletett együttműködésének lenyomata, mé­gis elsősorban a kitűnő formában lévő Geri Allen teljesítménye révén érdemel fi­gyelmet. A sokoldalúan képzett zongorista játéka magában foglalja az egész jazztörténetet; egyszerre hagyományőrző és mo­dern, ha kell, a funkcionális harmóniarend szerint, ha kell, attól elvonatkoztatva, szabadon szövi szóla­mait, dinamikája árnyalt, rögtönzései a képzelőerő manifesztációi. Igaz eb­ben olyan partnerek állnak rendelkezésére, mint Haden és Motian, akik a találkozás felvillanyozó hatása alatt rendkívül összeszedetten, lendületesen és aktívan játszanak.

Két évvel az Etudes felvételei után a montreali jazzfesztivál egyedülálló elis­merésben részesítette Hadent: nyolc, egymást követő estét az ő művésze­té­nek szenteltek a rendezők. Érdemes felsorolni a bőgős partnereit, hiszen a választás jelenlétének irányait tükrözi: Joe Henderson és Al Foster, Geri Allen és Paul Motian, Don Cherry és Ed Blackvvell, Gonzalo Rubalcaba és Paul Motian, Pat Metheny és Jack Dejohnette, EgbertoGismonti, Paul Bley és Paul Motian, a Liberation Music Orchestra. A koncertekről a kanadai rádió felvételt készített, amelyek többsége nyolc év után lemezen is megjelenik.

A Geri Allennel és Paul Motiannal alkotott triója 1989. július 1-jén lépett színpadra, repertoárján a korábbi stúdióalbumokról ismert darabok szerepeltek (a címében most már egyértelműen a dobosra utaló Blues in Mo­tian, a Fiasco, a Dolphy's Dance például az Etudes-ről). Egyfajta repríz részese tehát a hallgató, amit a koncert oldott légköre a spontaneitás varázsával ruházhatna fel. Mégsem ez történik: az Etudes feszes szerkezetű darabjai az élő változatban fellazulnak, terjengőssé válnak, a korábbi CD sziporkázó ötletei közhelyes formulákká szín­telenednek, a játék a main stream biz­ton­ságos medrei közé terelődik. A muzsi­kusok (érthetően különösen Haden) az élő előadás természetéből következően nagyobb szólisztikus lehetőségek­hez jutnak; van olyan darab, amelyik a téma bemutatása és lezárása között rögtönzések sorozatából áll. Allen a Fiascoban ugyan virtuóz kirándulást tesz a free vizeire, de szerepe korántsem olyan meghatározó, mint a korábbi lemezen. Az ünnepelt Haden terjedelmes szólóival csaknem minden szám­ban kötelességszerűen kerül a középpontba, ám rög­tön­zései híján vannak annak az invenciózusságnak, ami játékát az ötvenes-hat­va­nas években jelle­mezte. Kíséret közben is gyakran beéri a hagyományos inga­basszus-mene­tekkel, az Ornette Coleman együttesében alkalmazott formabon­tó eszközei­vel (függetlenedés a harmóniától, önálló ellenszólamok) ritkán él. Ez a montreali szalag három profi muzsikus rutinos, biztonsági játékát rögzítette; gyűjtőknek ajánlott.

A koncert után két nappal Haden másik trióval lépett ugyanarra a színpadra. A dobok mögött változatlanul Paul Motian ült, de a zongoránál a kubai Gonzalo Rubalcaba foglalta el Allen helyét. A bőgős először 1986-ban Kubában talál­ko­zott és játszott a kitűnő muzsikussal, a folytatásra azonban az embargó miatt nem az Egyesült Államokban, hanem Kanadában, 1989-ben kerülhetett sor. A trió egy évvel később szenzációt keltően mutatkozott be a montreux-i jazz­fesztiválon (Discovery: Live in Montreux), majd Motian helyén Jack Dejohnette-tel készített egy nagyszerű lemezt (The Blessing).

Rubalcaba az újabb kubai muzsikusnemzedék ama tagja, akik ha­tással vol­tak az amerikai jazzre; nem véletlen, hogy 1990 óta a Blue Note kiadó jelenteti meg mezeit. Játékát a honfitársainál megismert latinos tűz hatja át, virtuóz tech­nikája azonban amazokétól eltérően könnyed billen­téssel párosul, ami sokféle kapcsolódási lehetőséget kínál számára. A trió Montrealban Gary Peacock, Ha­den, Ornette Coleman és Miles Davis szerze­ményeit játszotta, azaz tisztán kor­társ műsorral jelentkezett. Hadentől ne­mes gesztus volt a bőgős kolléga, Pea­cock kompozícióját műsorkezdésül választani. A Vignette lassan kibontakozó impresszionista témája Rubalcaba előadásában romantikus felhangokkal páro­sul, ami Keith Jarrett játékát és az ECM-hangzást idézi. A bőgős saját szer­zeményei a spanyol polgárháború és a dél-amerikai függetlenségi mozgal­mak latinos zenei világába vezetnek, s ez Rubalcabától sem áll távol. A politikai üze­net legegyértelműbben a La Pasio­nara előadását hatja át, amelyben Rubalcaba erőteljes billentéssel fokoz­za a darab érzelmi töltését. A Bay City lendületes, bop­os jazztéma, az Etudes-ön hallott Silence pedig a zongorista személyes vallo­má­sa­ként szólal meg. A The Blessing, Ornette Coleman 1958-as témája modern main stream-felfogásban hangzik el. Davis Solarja ugyanebbe a vonalba illeszkedik, a kitűnő szólókkal megtűzdelt darab lendületes előadása a közönség ovációját váltja ki. Rubal­caba bemutatkozása fényes sikerrel járt, játé­kának ötlet­gaz­dagsága, hang­szeres képességei lenyűgözték a hallgatóságot. Haden rögtönzései is na­gyobb elevenséget mutatnak, Paul Motian pedig a rá jellemző diszkrét krea­tivitással veszi ki részét a játékból.

Szemlénk súlypontja a Haden-Motian tengely első tagjáról most az eddig csak érintő­le­gesen taglalt másodikra helyeződik át. A japán származá­sú, Ame­rikában élő, ötvenes éveiben járó, de Magyarországon alig ismert, korábban „Poo” néven játszó Masabumi Kikuchi zon­gorista, Gary Peacock bőgős és Paul Motian dobos kapcsolata 1990-ben kezdődött. Kikuchi és Peacock együtt zenélt egy New York-i klubban, ennek nyomán alakították meg Motian be­vonásával a Tethered Moon elnevezésű triót, amely 1990 márciusában rögzí­tette First Meetmg című első lemezét, amit a Tethered Moon és a Triangle követett. A First Meeting az artisztikus borítóiról és műsorvá­lasztékáról ismertté vált német Winter and Winter cég kiadásában 1997-ben az európai hallgatók számán is hozzáférhetővé vált.

A trió a free jazz alapeszméjéhez nyúlt vissza, zenéjénele középpont­jában a szabadság elvének minél teljesebb étvényesítését, a muzsikusok kö­zötti spontán kommunikációt, illetve a kötetlen rögtönzés és a stukturált játék ellentétében rejlő lehetőségek kiaknázását állította. Nem véletlen, hogy három „kompizíciót” is közösen jegyeznek. A nyitó, Tethered Moon című szám (szerző Kikuchi) a zongora tétova, keresgélő hangjaiból bontakozik ki. Belé­pése után a bőgő hamarosan ritmikus ostinato figurára talál, efölött bon­ta­kozik ki Kikuchi jobbkezes, mind a tizenkét hangot felhasználó, meditatív, motivikus improvizációja. A 19 perces tour de force a bevezető, amorf téma visszatérésével zárul. Ezután Thelonious Monk Misteriosoja következik tizenkét percben. A téma ez esetben is csak kiindulópontul szolgál, amelyet követően az into­ná­ciójában visszafogott, meg-meglóduló játék olykor egy­másnak ellentmondó irá­nyokat (pl. stilizált swing, atonális, majd bluesjáték) vesz: laza, szabad asszo­ciációsorok bontakoznak ki a zongora, a bőgő és a dob kölcsönhatásából. A har­madik darab két részből áll: az első szabad improvizációból táplálkozó fe­szültsége a másodikban Cole Potter So in Love című stan­dard­jában nyer feloldást. A negyedik kompozíció felépítése ugyancsak rendhagyó: a First Meeting című első rész közös rögtönzés Peacock lendületes ingabasszusával, a zongora jobb­kezes, lineáris kompozí­ciójával; a második rész (Miles Davis Solarja) a bőgő­szólóra épül, az Open Trio című harmadik (ismét közös rögtönzés) a dob önálló szólamával kezdődik, és a másik két hangszer csatlakozásával tem­pós impro­vizációvá teljesedik ki (be). A záró P. S. (Peacock darabja) szemlélődő karak­terével a nyitó darabra utal vissza, és mintegy keretbe foglalja a lemezt. A zongora klasszikus veretű hangzataihoz jó idő múlva csatlakozik a bőgő és a dob, s a balladisztikus hangvételű játék utolsó, emelkedő hangjai kérdőjelet formázva halnak el a keletkezett csendben.

A Tethered Moon különös szín napjaink jazzmuzsikájában. A szabad rög­tönzés, mint vezérelv alkalmazása kockázatos vállalkozás, mert rendkí­vüli be­leérző készséget, össz­pon­tosítást és alkotókészséget feltételez a part­nerektől. A trióban ez mindenekelőtt Kikuchi és Peacock kettősében nyíl­vánul meg, Motian passzív szerepre kárhoztatja magát. A spontaneitás kizár­ja a bevett minták alkalmazását, váratlan és kiszámíthatatlan megoldások esélyével ke­csegtet. Ez az, amiben a koncepciójában rokonszenves lemez a­latta marad a lehetőségeknek. A hatvan percnyi időtartam nem töltődik meg hatvan percnyi, sűrű zenével, akadnak üresjáratok, tapogatózások, amelyek próbára teszik a hallgató türelmét. Kikuchi tisztában van a fe­szült­ségkeltés és -oldás termé­szetével, játékával képes drámai íveket megrajzolni, zenei fel­fogása azonban alapvetően absztrakt, és olykor a kiszámítottság benyo­mását kelti. A Tethered Moon mindazonáltal érdemleges kezdeményezés volt, a­mely elsősorban a jazz elvont szférái iránt érdeklődők figyelmére tart­hat szá­mot.

Ha van kortárs jazzmuzsikus, aki megalkuvásmentes következetes­séggel építi saját világát, Paul Motian az. Zenei horizontján vannak álló csillagok (Monk, Evans), állandó formációk (Bill Frisell, Joe Lovano), de még ezekben a körökben gondolkodva is mindig képes a nóvumra. Az Electric Bebop Band abba a vonulatba illeszkedik, amelyik meglepő fordulatként, a bop és a main stream előadását célozta meg - természetesen mai értelme­zés­ben. (A zenekar első változatában még Joshua Redman kezelte a szaxofont; Paul Motian and the Electric Bebop Band, 1992.) Az elnevezés, a két elektromos gitár és a szaxofon használata Ornette Coleman Prime Time együttesét idé­zően szabálytalan megközelítést sejtet, ám az eredmény meglepetésre csava­rok nélküli, szabályos bebop-zene. Az 1997-ben rögzített újabb CD számai­nak viszonylag rövid, 3-5 perces idő­tartama arra utal, hogy a hangsúly nem az improvizáció­kon, hanem a témák megszólaltatásán és az együttes játékon van. A szerzők között a bop klasszi­kusai (az elma­radhatatlan Monk három számmal is, illetve Powell, Parker, Davis) épp úgy megtalálhatók, mint a gi­táros Rosenwinkel és Motian maga. A zenekarvezető-hangszerelő alaposan kihasználja a négy szólóhangszer adta kombinációs lehetőségeket: vannak itt unisono témák, egymást szimmet­rikusan követő vagy keresztező szólók, négyelések, kiállások, ahogyan a nagy­könyvben meg van írva. Az előadás jellegzetes és izgalmas vonulatát polifonikus szerkesztés, az egymásba fonó­dó szálakból szerveződő többszólamúság adja. Ennek a lemeznek a fő értéke a zenekari összhatásban, s nem az egyéni tel­je­sítményekben rejlik, ezért ta­láljuk a közremű­ködők között kevésbé ismert, személyiségükben még nem azonosítható muzsikusok neveit. A szellemesen hagszerelt és gördülékenyen kivitelezett CD rokonszenves tisztelgés a modem jazz nyitó korszaka előtt, de több is annál: élő, lüktető, hallgatásra csábító mai zene.

Charlie Haden/Faul Motian, featunng Geri Allen: Etudes (Soul Note)

Geri Allen - zongora; Charlie Haden - bőgő; Paul Motian - dob

Charlie Haden: The Montreal Tapes (Verve)

Geri Allen - zongora; Charlie Haden - bőgő; Paul Motian - dob

Charlie Haden: The Montreal Tapes (Verve)

Gonzalo Rubalcaba - zongora; Charlie Haden - bőgő; Paul Motian - dob

Tethered Moon: First Meeting (Winter and Winter)

Masabumi Kikuchi - zongora; Gary Peacock - bőgő; Paul Motian - dob

The Paul Motian Electric Bebop Band (Winter and Winter) Kurt Rosenwinkel, Brad Schoeppach - gitár; Chris Potter, Chris Cheek - tenorszaxofon; Steve Swallow - basszusgitár; Paul Motian - dob

(Gramofon, 1998/7)