Fenegyerek a hangmúzeumban (Ornette Coleman)

Mi jön a forradalom után? Történelmi tapasztalat: konszolidáció. A jazz formai kötöttségei ellen az ötvenes-hatvanas években lázadó free (szabad) játékmódot a hetvenes években a jazz-rock, a nyolcvanas években a neobop irányzat uralma követte, s ma már a posztmodernen is túl vagyunk. Az ezredforduló kérdése: mi jön a konszolidáció után?

Ornette Coleman nem kérdezősködik. Ismét én következem, mondja, s letesz az asztalra két új leletet. Hogy a ma hallgatóját is kellőképpen zavarba ejtse, a két CD-n egy-egy kivé­tellelel ugyanazt a zenei anyagot kínálja. Ráadásul olyan hangszert használ, ami temperált, s emiatt kötöttnek érzett volta miatt negyven éve nem szerepel zenekarában: a zongorát.

Tagadhatatlan, hogy miközben Coleman 1959-61 közötti, a free jazz alapjait lerakó kor­szaka mérföldkőnek bizonyult a jazz történetében, a hetvenes években kezdődött, “harmolo­dikus” jelzővel illetett alkotói periódusát mindmáig ellentmondásosan ítéli meg a kritika és a hallgatók tábora. A szaxofonos új tájékozódási pontokat keresett ebben az évtizedben, s arra az útra talált rá, amely felé Miles Davis is tapogatózott: a fúzióra. Hogy a “harmolodic” elnevezés pontosan mit takar, arra még az olyan megfellebbezhetetlen tekintélyű zenetudósok sem tudnak egyértelmű választ adni, mint az amerikai Gunther Schuller. A teória kitalálója az 1972-ben e szellemben rögzített nagyzenekari szimfonikus műve, a Skies of America borítóján úgy fogalmaz, hogy a harmolodikus rendszer olyan modulációsort jelent, amely hangnemváltások nélkül érhető el, s ez a harmóniát, a dallamot és a hangszerelést egyaránt magába foglalja. Más értelmezések szerint az elmélet a szaxofonos improvizációs gyakor­latából származik, s abból indul ki, hogy minden hangszer egyszerre tölt be dallamvivő és ritmikai funkciót, ezért a hagyományos szólisztikus és kísérőszerepek felcserélhetők, a konszonancia és a feloldás értelmét veszti, a zene alapját az összefonódó, egymásra ható dallamsorok alkotják.

Az 1975-ben Párizsban rögzített Body Meta e stílusváltás jegyeit viseli magán. A formáció még csak csirája a későbbi, két gitárost, két basszusgitárost és két dobost alkalmazó Prime Time együttesnek, de az elektromos hangzás és a két gitáros jelenléte már az új irányba mutat. A párhuzamosság Coleman zenei univerzumának alapköve, ezzel az eszközzel először a stílusteremtő Free Jazz album felvételén 1960-ban élt, amely két kvartett egyidejű, kollektiv improvizációját rögzítette. A Body Meta-n két gitáros dolgozik, különböző funkciókat teljesítve: a funkysabb Charles Ellerbee akkordikus játékával a ritmusszekciót erősíti, a jazzesebb Bern Nix ellenszólamokat játszik. Ez a zene ritmikailag sokkal kötöttebb, mint amilyet Coleman klasszikus kvartettjével játszott: a rock és funky ritmusok monoton hátteret teremtenek a szaxofon rögtönzéseihez. A témák inkább riff-szerűek, a játékot a szólista hosszas improvizációi uralják. Coleman előadásmódja az évtizedek során keveset változott, az új zenei környezet azonban – amit neveztek már free funknak és harmolodikus fúziónak – sem a jazz, sem a funky zene híveinek osztatlan tetszésével nem találkozott.

Az egy évvel később keletkezett Soapsuds, Soapsuds teljesen más Colemant hoz képkö­zel­be. Ornette 1961-es lemeze után ismét, s csaknem utoljára, tenoron játszik, ám annak felső re­giszterén mozogva olyan hatást ér el, mintha altot fújna. A trombitát a záró számban használja csak, s jóllehet nem ez a fő hangszere, vékony tónusával, szándékoltan töredezett játékmódjával képes drámai hatásokat elérni. Az egész album hangvétele balladisztikus, lírai, s egyfajta szomorú, érzéki szépség hatja át. Nyoma sincs az ötvenes évek szögletességének, kaotikus expresszivitásának, itt a dallamoké s az azokból kibontakozó improvizációké a szó. Ha nem hallanánk, aligha hinnénk el, hogy ez a járt utakat kerülő muzsikus nem temperált, atonális hangzásokkal is élve ilyen gyönyörű dallamokat képes szerezni és rögtönözni. Pedig számára ez csak kiindulópont, mint az adott harmóniai környezet, amely sokszor arra szolgál, hogy legyen mitől függetlenítenie magát. A lényeg a téma által ihletett, abból kibontakozó rögtönzés, ami általában lineáris, sokszor aszimmetrikus frázisokból, szekvenciákból építkezik, de mindig szilárd belső egyensúly jellemzi. Szabad asszociációsorait nagy beleérzéssel hol nyomatékosítja, hol ellenpontozza Charlie Haden, kettőjük bensőséges párbeszéde a Mary Hartman, Mary Hartman és a fenomenális Sex Spy darabokban különösen emlékezetes.

A coleman-i életmű olyan, mint egy hegyi patak. Az akusztikus kvartett, mint ala­pformáció, végigkísérte egész pályáján, ha csak egy koncert erejéig, de újra és újra össze­toborozta csapatát. 1987-ben olyan programmal rukkolt elő, ami ismét sokkolta a jazzvilágot: egy dupla album egyik lemezét az eredeti kvartettel, a másikat Prime Time nevű elektromos együttesével vette fel, s a darabok közül hét mindkét korongon szerepelt. Ugyan­így, egyes szerzeményei visszatérő rendszerességgel fel-feltűnnek repertoárján. A Body Meta-n elektromos környezetben feldolgozott European Echoes évtizeddel korábban a stockholmi Golden Circle klubban készült híres lemezen hangzott fel először, és íme, harminc év múltán a Sound Museum két CD-jén is helyet kapott, csakúgy, mint a Body Meta két másik szerzeménye, a Home Grown és a Macho Woman.

Amint Coleman a lemezborítón megjegyzi, a párhuzamos CD-k a harmolodikus elmélet illusztrálására születtek. A "Hangmúzeum" elnevezés metafóra: Coleman felfogásában min­den hang egyenlő információt hordoz, a muzsikusok kompozíciós és előadói gyakorla­tukban minden létező stílustól függetlenítették magukat. A más-más alcímmel – Three Woman, Hidden Man – ellátott, azonos anyagot tartalmazó, de teljesen különböző két CD régóta várt megkönnyebbülést hozott Coleman azon hívőinek, akik soha nem tudtak megbarátkozni a Prime Time elektromos hangzásával. Ez itt ismét az "igazi", "hamisítatlan", akusztikus Coleman, aki utoljára 1959-ben játszott zongoristával, és most rátalált egyetlen, lehetséges partnerére, Geri Allenre.

Ez a zene a hagyományos értékeken pallérozott füllel nem értelmezhető. Felkavaró, apokaliptikus vízió: alapvetően disszonáns, olykor absztrakt, máskor kakofon hangzású, vagy ellenkezőleg, játékos, meghitt, témáit illetően rendkívül egyszerű. A Free Jazz lemezzel ellentétben nem a teljes szabadság jegyében, hanem a szerző által meghatározott keretek között bontakozik ki. Az alapok – a dallamok, a motívumok – Coleman erőteljes kéznyomát hordozzák, a szerzemények mindössze 3-5 percnyi időtartamúak, a hangsúly így a témák közös, rögtönzéses kibontására,  s nem a szólókra kerül. (Hosszasabb improvizációkat csak magának enged meg a zenekarvezető.) A visszájára fordított coleman-i világ jellemző példája a Biosphere című kompozíció, amelyben a téma bemutatását nem követi, hanem megelőzi az improvizáció. A két lemezen nincs két egyforma megközelítés: a darabok hol az alaphang­nemben, hol a ritmikában, hol a hangszerelésben, hol a szólók sorrendjében különböznek egymástól. A két, himnikus hangütésű énekelt, illetve hangszeres spirituálé a szerző főhajtása a jazz egyik gyökere előtt.  

Az új hangszer-összeállítás érezhetően ihletően hatott a kvartett tagjaira. Coleman nagy intenzitással, téveszthetetlen hajlításaival szólaltatja meg szaxofonját, bár egyes frázisai, futamai – például a magas hangra felugró, majd panaszosan ereszkedő kitörései – immár játékának ismétlődő elemei. Geri Allen briliáns könnyedséggel közlekedik a tonalitás és az atonalitás mezői között, puha billentése mögött lefojtott energiák feszülnek, kromatikus hangfürtjei, tört akkordjai a huszadik századi avantgárd zongoratechnika dimenziói felé tágítják a zeneszerző világát. Charnett Moffett bőgője telt, robosztus hangon szól, s atyja intelmeinek megfelelően építi, de inkább rombolja a ritmusokat a mester fia, Denardo Coleman. Ez a sűrű szövésű, öntörvényű zene annak megnyugtató bizonyítéka, hogy Ornette Coleman, a modern jazz magányos forradalmára 66 éves korában sem önportréjának formázásával tölti idejét.

Body Meta

Ornette Coleman – altszaxofon, Charles Ellerbee, Bern Nix – gitár, Jamalaaden Tacuma – basszusgitár, Ronald Shannon Jackson – dob

Soapsuds, Soapsuds

Ornette Coleman – altszaxofon, trombita, Charlie Haden – bőgő

Sound Museum – Three Woman

Ornette Coleman – szaxofon, hegedű, trombita, Geri Allen – zongora, Charnett Moffett – bőgő, Denardo Coleman – dob

Sound Museum – Hidden Man

Ornette Coleman – szaxofon, trombita, hegedű, Geri Allen – zongora, Charnett Moffett – bőgő, Denardo Coleman – dob, Lauren Kinhan, Chris Walker – ének

(Gramofon, 1996/4)