Föld és aszfalt (Bobby Hutcherson, Geri Allen, Take 6)

Ha egy nap elragadna a hév, és közlekedési hasonlattal akarnék élni, a jazzt a földúttal roko­nítanám. Azzal a letaposott, időjárás által lecsiszolt, nyáron poros, ősszel csatakos, télen fagyos, messzire vezető kettős nyommal, amivel az utazónak meg kell birkóznia, hogy célba érjen rajta. A földút úgy fejezi ki az emberi akarat diadalát, hogy tudjuk, a természet bármikor vissza­szerezheti a hatalmát felette. Az ipari technológiával előállított aszfalt ezzel szemben maga a kifinomult tökéletesség: felülete sima, csábítóan könnyű járást ígérő, mégis koptatja a gumit, s közben a lelket is sorvasztja.

Bobby Hutcherson a hatvanas években a Blue Note kiadó egyik sztárja volt, akinek csil­laga még magasabbra ívelhetett volna, ha hangszeréül nem a vibrafont, a jazz szempontjából kissé periférikus instrumentumot választja. Az eszköznél azonban fontosabb volt az irány, amelyen elindult: a post-bop és az avantgárd közötti göröngyös terepen kereste a kifejezés új lehetőségeit. A cd-n nemrégiben újra kiadott Medina című lemezét 1969-ben rögzítették, de csak egy évtizeddel később jelent meg (ráadásként az egy évvel korábbi Spiral c. album öt számával). A Medina ugyan nem éri el a Hutcherson fő művének tartott, a hagyományőrzés és a kísérletezés kivételes szintézisét megteremtő Dialogue színvonalát, de izgalmas, vibráló, remek rögtönzésekkel dúsított, kissé elvont, modern jazz. A vibrafont négy ütővel kezelő Hutchinson nagyszerű partnerei az együttesben Harold Land tenorszaxofonos, Stanley Cowell zongorista, Reggie Johnson bőgős és Joe Chambers dobos. (Blue Note)

A negyvenkét éves Geri Allen már nem nevezhető fiatal muzsikusnak, különösen szerteágazó pályája ismeretében. A sokoldalúan képzett zongorista a nyolcvanas-kilencvenes évek megannyi újító törekvésének részese volt, játszott többek között Ornette Coleman, Steve Coleman, Charlie Haden, Betty Carter együttesében. Közben önálló pályát is bejárt, sorban jelentette meg saját lemezeit a Blue Note kiadónál, ahonnan utóbb átpártolt a Verve vi­lágcéghez. A széleskörű forgalmazás ígérete érdekes – vagy inkább törvényszerű – módon másokhoz hasonlóan Allent is engedményekre késztette. The Gathering (Összejövetel) című albuma az átmenet megnyilatkozása: a harmóniailag és ritmikailag rendkívül sűrű szövetű jéték elsősorban a triófelvételekben megmutatja kitűnő zongorista képességeit, ám szerzeményei egy részét lekerekítettség, a kellemességben oldódó populárisabb hangvétel jellemzi. Buster Williams bőgős, Lenny White dobos, Vernon Reid gitáros, Wallace Roney trombitás, Robin Eubanks harsonás neve persze garancia az előadás minőségére, amiben ez az album sem okoz csalódást. (Verve)

Jó évtizeddel ezelőtt robbant be a dzsessz és a gospel zene köreibe a Take Six a' capella énekegyüttes, amely nevéből következően hat fiatalember társulása. Remek hangi adottság, ördöngős ritmikai és frazírozó-képesség, lélegzetállító hangszerelések röpítették őket a csúcsra, fellépésük szenzációnak számított a fesztiválokon. Egy napon azonban fordulat állt be irányukban: mintha Brothers című 1996-os lemezükkel a rhythm and blues vagy a pop slágerlistáit célozták volna meg, szövegeikben világi témákról kezdtek énekelni, kiismerhető fordulatokból szerkesztett, spontaneitását elvesztő zenéjüket elektronikus hangszerekkel előállított egyhangú ritmusalapokra építették. Legújabb, So Cool című lemezük is a bevált recept szerint készült: tökéletesre csiszolt felület, csábítóan könnyű utazás, észre se venni, hogy kopik a gumi. (Warner)

(Napi Magyarország, 1999)