Gershwin világa (Herbie Hancock, Brad Mehldau)
A legtekintélyesebb jazzmagazinnak tartott chicagói Down Beat minden év augusztusában közzéteszi a kritikusok által az előző esztendőben legjobbnak itélt előadók és felvételek listáját. Az idei szavazáson meglepetés született: olyan muzsikus lett az év művésze és a legjobb album szerzője, aki, jóllehet egy év múlva a hatvanadik évébe lép, még sohasem került az élre ezekben a kategóriákban.
A Magyarországon is járt és jól ismert Herbie Hancock zongoristáról van szó. A Miles Davis klasszikus kvintettjében a hatvanas évek közepén feltűnt, tehetségét azóta különféle együttesekben igazoló – olykor aprópénzre váltó – muzsikus a XX. század jeles amerikai zeneszerzője, George Gershwin születésének századik évfordulójára készített Gershwin's World című albummal vívta ki a kritikusok elismerését. A figyelem a rendhagyó vállalkozásnak szól: a CD tizenkét számának csak egy részét szerezte Gershwin, a többi a különféle műfajokban alkotó kortársak, W. C. Handy, James P. Johson, Duke Ellington és Maurice Ravel nevéhez fűződik, az előadók között pedig olyan nevek találhatók, mint Wayne Shorter, James Carter, Kenny Garrett jazzszaxofonosok, Joni Mitchell pop- és Kathleen Battle operaénekes, afrikai ütősök, valamint az Orpheus kamarazenekar. A széles körű szerzői és előadói gárda az ünnepelt zenéjének kapcsolódási pontjait és sokszínűségét volt hivatott érzékeltetni. A létrejött zenei anyag, mint az eredmény mutatja, méltó emléket állít a zeneszerzőnek, de hasonlóképpen megőrzi az utókor számára a tervet kiötlő Robert Sadin felvételvezető és a megvalósításhoz teljes zeneiségét adó Hancock nevét.
Ha Herbie Hancock a modern jazz második nemzedékének nagy öregje, a huszas évei közepén járó Brad Mehldau zongorista a legfiatalabb korosztály nagy reménysége. A már eddig is sok elismerést szerzett The Art of the Trio (A trió művészete) című sorozatinak harmadik darabja, a Songs második lett az év lemezei között, a zongorista-zeneszerző azonban további sikereket is elkönyvelhetett: a nagyobb figyelmet érdemelő tehetségek kategóriájában hangszerén és triójával is az élen végzett. Mehldau diadalmenete bizonyára meglepi azokat, akik játékát hallgatva Keith Jarrett előadásmódjára asszociálnak. A párhuzam nem alaptalan, hiszen a két muzsikust hasonló, újromantikus előadói felfogás jellemzi, s mindketten páratlan dallamatkoló és rögtönzőkészséggel vannak megáldva. De a különbségek is legalább ennyire nyilvánvalók: eltérő egyéniségekről van szó, ami Jarrettnél az improvizáció parttalanul szabad értelmezésében, Mehldau esetében viszont (egyelőre) a formák tiszteletében és a darabok átlényegítésérc irányuló törekvésben jut kifejezésre. A Songs bensőséges zenei világa nem annyira az előadó technikai képességeivel, mint mélységeivel tagadja magával a hallgatót.
(Napi Magyarország, 1999)