Greg Osby: Public

Vannak muzsikusok, akik kitaposnak maguknak egy utat, s aztán életük végéig azon fáradoznak, hogy minél biztosabban tudjanak rajta járni. Az amerikai jazz középnemze­dé­kéhez tartozó (44 éves) Greg Osbyt nem ilyen anyagból gyúrták. Minden lemeze elmozdulás, továbblépés az előzőhöz képest, s ha éppen nem jelentkezik új anyaggal, akkor a korábbi felvétele újraértelmezett koncertváltozatával rukkol elő, amint azt a St. Louis Shoes albumot követő Public példázza. Az Osby-jelenségben – a tizenkettedik Blue Note-album után már erről kell beszélnünk – nem az egyéni hang, a szögletes, szaggatott szaxofonjáték az igazán figyelemre méltó, hanem a jazz határait folyamatosan tágító zenei koncepció. Osby az ezredvég művészeti esztétikájában jelentős szerepet játszó dekonstrukció képviselője a jazzben. Ez az irányzat – vagy inkább módszer – nem a létező világgal szemben fogalmazza meg önmagát, hanem annak darabjaira szedett alkotóelemeiből építi fel új „katedrálisait”. Az eljárásnak vannak előzményei, a 40-es években a bopperek nagy élvezetet találtak abban, hogy ismert örökzöldek harmóniáira új dallamokat komponáltak (csak akkor az még nem kapott ilyen hangzatos elnevezést). A kvintett felállásban készült lemez utal is a kapcsolatra a Bernie’s Tune és a Shaw Nuff, illetve a Summertime újraalkotásával. Nincs egyetlen szám a sötét tónusú, belső égésű anyagban, amely valamilyen módon ki ne kezdené a konvencionális befogadói magatartást. A konformistább Nicholas Paytonból (trombita) is szokatlan hangokat csal elő az ösztönző közeg, amelynek legizgalmasabb dimenzióit Osbyn kívül Megumi Yonezawa zongorista amorf akkordjai nyitják meg a hallgató előtt.

****

(Gramofon, 2004/3)