Hajtások (Olu Dara, Don Byron)

A dzsessz fája száz év alatt megszámlálhatatlanul sok hajtást hozott. Olyannyira, hogy az ágak végén himbálózó levelek némelyike szinte beláthatatlan távolságra került a fa egyre vastagodó törzsétől.

Olu Dara neve a hetvenes évek avantgárd mozgalmai révén tűnt fel először. Az egyéni hangú kornétos többek között Sam Rivers, Henry Threadgill és David Murray zenekaraiban játszott, de önálló lemezzel csak 1998-ban jelentkezett. Az "In the World: From Natchez to New York" című cd a meglepetés erejével hatott: a régóta a dzsessz fővárosában élő Dara hátat fordított kísérletező önmagának, és visszatért gyökereihez, a Mississippi mentén fekvő kisváros, Natchez afro-ame­ri­kai eredetű, letűnőben lévő népi kultúrájához. A merész fordulat sikert hozott, a közönség és a kritika egyaránt kedvezően fogadta a blues alapú, személyes hangvételű dalokat. A folytatás három évet várt magára. A "Neighborhoods" (Szomszédság) című lemezen az előzőhöz hason­lóan minden szám Dara saját szerzeménye illetve feldolgozása, s bár a dalok modern nagyvárosi környezetben fogantak, archaikus világot idéznek. A háttér és a vonatkozási pont változatlanul a blues, ami most erőteljesebb, funky ritmusokkal és karibi zenei hatásokkal társul. Ebbe a zenébe már csak érintőlegesen fér bele a kornét, az előadó inkább az énekben és az elektromos gitárban találja meg kifejezőeszközeit. Bár a hangvétel időnként kissé populáris, az előadás szemé­lyes­sége, földszagú rusztikussága ezúttal is megérinti a hallgatót. (Atlantic)

Don Byron klarinétos valószínűleg soha nem járt Natchezben, bluest is feltehetőleg lemezről hallott először. A New York-i születésű muzsikus klasszikus zenét tanult, de neveltetésének kö­szönhetően a soul zenétől a latin muzsikán és a klezmeren át a dzsesszig minden hatást magába szívott. Ez a posztmodern eklektikusság jellemzi az átvitt értelmű, "A Fine Line" (Szép dallam – Határeset) című lemezét, amelyen egyebek között Schumann, Puccini, Chopin, Bernstein, Ornette Coleman, Stevie Wonder és Roy Orbison szerzeményeit dolgozza fel. Intellektuális kalan­do­zásaiban elsődleges társa Uri Caine zongorista, de fontos szerep jut Mark Ledford, Patricia O'Callaghan és Cassandra Wilson énekeseknek is. A klasszikus zene, a dzsessz és a pop világából vett dalok és áriák egymás mellé helyezése a hallgatónak bizarr, ám a hangszerén újítóan virtuóz klarinétos számára természetes vállalkozás. Don Byron arra hívja fel a figyelmet, hogy a klasszi­kus zenéből kikopott dalforma a huszadik században az afrikai hatásoktól megtermékenyülő populáris zenékben élt tovább. Az iróniával átszőtt tolmácsolás bizonyság arra, hogy a stílus­kör­nyezetükből kiragadott dalok képesek új életre kelni – ha kreatívan nyúlnak hozzájuk. (Blue Note)

(Magyar Nemzet, 2001)