Hangok, gesztusok (Dee Dee Bridgewater, Kevin Mahogany)

Állítás, egyfelől: vége az aranykornak, kihalt a dzsesszénekesek klasszikus nemzedéke. Nincs többé Sarah Vaughan, Billie Holiday, Betty Carter, Ella Fitzgerald, már csak korongról énekel Louis Armstrong, Frank Sinatra, Billy Eckstine, Joe Williams, Jimmy Rushing. Állítás, másfelől: a magvak kicsiráztak, van Sheila Jordan, Cassandra Wilson, Susanna McCorkle, Diana Krall, Diana Reeves, Nnenna Freelon, van Jon Hendricks, Mark Murphy, Bobby McFerrin, Kurt Elling. Egyenleg? Aligha kell attól tartani, hogy egyhamar kifogyunk a hallgatnivalóból.   

A Franciaországba áttelepült amerikai Dee Dee Bridgewater példaképe bevallottan és nyilvánvalóan Ella Fitzgerald – olyannyira, hogy külön lemezzel tisztelgett a világ talán legismertebb és legnépszerűbb énekesnője előtt. Újabb albuma, a "Live at Yoshi's" koncertfelvétel: a kaliforniai Oakland város híres klubjában rögzítették. Zongora/orgona, bőgő, dob, énekhang – a hangszerkészlet minimális, a hatás mégis átütő. Letelepszik az ember a hangszórók elé, s azon veszi észre magát, hogy a zene átrepíti teren és időn, már ott van ő is a kis klubban, a színpadtól jobbra, orrát megcsapja az énekes illatszere, füle elvarázsoltan issza be a hangokat, jókat derül a szellemes összekötőszövegeken, s a számok végén önfeledt tapsolással adja jelét tetszésének. A zenei anyag sokszínű, a lassú számoktól a dzsessz-örökzöldeken át James Brown klasszikus soul-számáig, az ironikus éllel tolmácsolt Szexgépig. Fitzgerald híres scat-technikája (szöveg nélküli énekes rögtönzés) épp úgy megidéződik, mint Sarah Vaughan hajlításokkal tűzdelt balladaéneklése – Bridgewater azonban nem epigon, minden dalt eredeti felfogásban szólaltat meg. Középfekvésű, rekedtes hangjának a lírai dalok fekszenek jobban, a tempósabb számokban éneklése néha erőltetettnek hat. A három estén rögzített lemez szólista és zenekar harmonikus együttműködésére épül, minden perce a kreativitás dicséretét zengi. (Verve/Universal)

A "Pussy Cat Dues" c. CD napjaink egyik férfiénekes sztárja, Kevin Mahogany neve alatt került forgalomba, a produkció azonban legalább annyira köthető a zeneszerző Charles Mingushoz, mint a kíséretet adó Délnémet Rádió Nagyzenekarához, illetve Mingus egykori szólistáihoz, Charles McPhersonhöz (szaxofon) és Jimmy Knepperhez (harsona). Ez a lemez is koncertfelvétel, de lévén összetett hangszerelésekről szó, nem a spontaneitás, hanem a sokrétű kompozíciók, az izgalmas nagyzenekari hangzás miatt érdemes a figyelemre. Mingus a dzsessz jelentős, szabálytalan egyénisége volt, aki kis- és nagyzenekaraival egyaránt új irányok felé nyitott. A kísérleti jellegű zenéknek gyakran az a sorsuk, hogy az utókor értelmezésében átalakulnak, középutas, lekerekített változattá szelidülnek. A WDR Big Bandben nincsenek nemzetközileg ismert szólisták, "csak" kitűnő muzsikusok. Manapság ritkaságszámba menően csiszolt, nagy ívű előadásmódjukból egy meghatározó elem hiányzik: Mingus zabolátlan személyiségének ereje. Mahogany, aki a hat számból négyben szerepel, a legjobb formáját nyújtja: drámai baritonja hangok, hangulatok, érzelmek impozánsan széles skáláját járja be. Az 1995-ben rögzített anyag csak 2000-ben került CD-re; volt ideje az érlelődésre. (Enja)

(Magyar Nemzet, 2000)