Hódolat Holiday-nek (Lee Konitz, Tony Bennett)

Művész az, aki nagyobbra nő az életénél. Billie Holiday szenvedélyfüggő, kiszolgál­ta­tott­sággal és megaláztatásokkal teli élete csak kísérője, s nem záloga volt született tehetsé­gének. Teste idő előtt elhasználódott, de amit létrehozott, az túlélte hányattatásait. A néger gettó világából a koncertpódiumok magaslataira emelkedett énekesnő hangszerszerű énekstí­lusa, időkezelése, utánozhatatlan hajlításai, a dalokat egyéniségéhez hasonító előadói varázsa előtt fejet hajt minden nemzedék, még ha azóta nagyot fordult is a (jazz)világ kereke. A tisztelgés különösen megható, ha arra az idősebb muzsikusok éreznek indíttatást, hiszen e mögött nemcsak Holiday zenei nagyságának elismerése, hanem a megszenvedett élettapasz­talat diktálta érzelmi azonosulás is áll.

Kezünkben a hódolat két újabb dokumentuma, a 71 éves Tony Bennett énekes és a 70 éves Lee Konitz egy-egy CD-je. Két eltérő életpályát befutott, alkatában is különböző, meg­lett férfi személyes hangú tisztelgése. Bennett nevét hiába keressük több jazzlexikonban, holott több mint négy és fél évtizede áll a reflektorfényben; dolgozott egyebek mellett Count Basie, Duke Ellington és Woody Herman zenekaraival, Bill Evans zongoristával pedig két duólemezt készített. Nagy tisztelője a klasszikus jazznek, mint állítja, légzéstechnikáját és frazeálását Art Tatum zongorajátéka alapján, oldott előadói stílusát Mildred Bailey énekesnő hatására alakította ki. Lírai, rekedtes élű baritonja mélyült, előadásmódja érzelmileg gazdago­dott az évek során; nem véletlen, hogy 1996-ban Grammy-díjban részesülhetett.

A Tony Bennett On Holiday kétértelmű című összeállítás az énekesnő repertoárjából tizenkilencet tartalmaz (kettő a lemez végén koncertformában is elhangzik), köztük olyan népszerű számokat, mint az All Of Me, a My Old Flame, a God Bless The Child, a These Foolish Things. A kiadó bizonyára nem véletlenül a Columbia, amely Holiday első korszakának fel­vételeit is gondozta. A dalok többsége az (úgy látszik) elmaradhatatlan vonós­kísérettel szólal meg (hangszerelő és karmester: Jorge Calandrelli), kisebbik hánya­dához Ralph Sharon zongorakísérete adja a hátteret. Nos, akár jazzmuzsikusnak tartják a nagy­könyvek Bennett-tet, akár nem, ez a lemez tiszta jazz. Az énekes nem periszkópon át tekint nagy elődjére, nem írja újra, szabja át a dalokat, hanem úgy tolmácsolja azokat, ahogyan Ho­liday előadása nyomán benne élnek. Kiejtésmódja, hangsúlyeltolásai vérbeli jazzénekesre vallanak, de élvezetes és jellegzetes technikáján túl mindenekelőtt a felvételen átsütő rezignált bölcsesség és komolyság ragadja meg a hallgatót. A vonóskíséret időnkénti érzelmi túl­te­lí­tett­sége ellenére (a hangszerelő amúgy korrekt, jó munkát végzett) a lemez egyetlen pillanatig sem érzelgős, Bennett férfiasan szemérmes előadásmódjának egy élet személyes fedezete adja meg a hitelét. Nem véletlen, hogy a bensőséges hangzású, pusztán Sharon érzékeny zon­go­rakíséretével felhangzó, néha kifejezetten hetyke (All Of Me) vagy ironikus (Me, Myself And I) dalok azok, amelyek életteliségükkel, szellemes előadás­mód­jukkal, vagy éppen drámai­sá­gukkal kiemelkednek a vonósdarabok fájdalmas hangvételű, némiképp egysíkú sorából. A lemez a God Bless The Childban igazi meglepetést tartogat: Bennett és Holiday különleges duettjét, amelyről utalás hiányában csak sejteni lehet, hogy egy régi TV-show felvételének alapján került a lemezre.

Míg Tony Bennett hagyományos módon közelített a Holiday-i örökséghez, Lee Konitz, a kísérletező Tristano-iskola egykori növendéke, a modern jazz rakoncátlan gyereke rendhagyó formában adózott az énekesnő emlékének. Igaz, az ötlet nem tőle, hanem az Enja kiadó veze­tőjétől, Matthias Winckelmanntól származik, aki az altszaxofonost hattagú vonós kama­ra­zenekarral társította. A hangszerelés a klasszikus-zenében és a jazzben egyaránt otthonosan tevékenykedő (és ezt a nemrégiben az Enja által megjelentetett Tarantula című lemezén is bizonyító) svájci Daniel Schnyder munkája.

A zeneszerző-hangszerelő-szaxofonos Schnyder egyike azon keveseknek, akik szakítva az elsősorban érzelmi és harmóniai támaszul szolgáló hagyományos amerikai vonóskíséreti gyakorlattal, az európai kompozíciós kamarazene szerkesztésmódjából kiindulva teremti meg a vonós hangszerek és a jazzszólista játékának kereteit. Valójában a Jon Hendricks-féle gya­korlat fordítottjának lehetünk tanúi: nem énekes szólaltat meg hangszeres improvizációkra írt szövegeket, hanem hangszeres játékos interpretál szöveges dallamokat. Schnyder keze nyo­mán a két hegedű, két brácsa és két cselló alkotta kamaraegyüttes kilép a kísérő funk­cióból, és a szólóhangszerhez rendelt, mégis önállónak ható életet él. Egyszer kibontani segíti, másszor ismétlődő ritmikus motívumokkal ellenpontozza a témát, emitt körbefonja a szaxofon játékát, amott polifonikus hátteret teremt a rögtönzésekhez, a kiállásokat pedig saját szólamokkal köti össze. A stabil ritmust a bőgő és a dob diszkrét lüktetése biztosítja. A bonyolult szövésű anyag gyakran felidézi Lester Young fátyolos, Holiday énekével utolérhetetlenül harmonizáló szólóit. A hangszerelő kitágította a dalok harmóniavilágát, az ismert témákat sokszor disszonáns akkordokkal távolságteremtő megvilágításba helyezte, ami modern érzetet ad az összeállításnak.

Konitznak fiatal korában egyszer, egyetlen szám erejéig alkalma volt Holiday-jel játszani, s ez az élmény végigkísérte az életét. A Holiday-repertoár egyes darabjai vissza­térően meg­jelennek albumain, s jóllehet a hatvanas években több lemezt készített vonós­kísérettel, a rendkívül igényes hangszerelés itt szokatlan feladat elé állítja: a dallamokat úgy kell megszó­laltatnia, hogy abban benne legyen az énekesnőhöz szorosan kötődő szövegek világa, a szólók pedig a hangszerelés kötöttségei ellenére se veszítsék el spontaneitásukat. Konitz játékmódja az évek alatt jelentős változáson ment át: szaxofonjának tónusa sötétebbé vált, egykori, hosszú futamai helyébe rövid, gazdaságos, de jelentésesebb menetek léptek. Holiday ének­technikájának hatására ismét alkalmazza a vibratót, s ez a sokáig nem használt kifejezőeszköz új vonásokkal gazdagítja jellegzetes hangját. A tizenkét számot tartalmazó, hatvanperces anyag alaphangulata komor, melankolikus; az élet elmúlása, a tehetség pusztulása fölötti fájdalom érzése hatja át. A tartózkodó természetű Konitz ritkán azonosul ennyire választott témájával: a Strings For Holiday nem csak az énekesnek állít emléket, hanem a szaxofonos életművében is megkülönböztetett helyet foglal el.

Tony Bennett: On Holiday

Ralph Sharon – zongora, nagyzenekar Jorge Calandrelli vezényletével

Lee Konitz: Strings for Holiday

Lee Konitz – altszaxofon, Michael Formanek – bőgő, Matt Wilson – dob, Mark Feldman, Cenovia Cummins – hegedű, Jill Jaffe, Ronald Lawrence – brácsa, Erik Friedlander, Daniel Pezzotti – cselló

**** / ****

(Gramofon, 1997/5)