Joe Lovano: Joyous Encounter

Lovanóval mindig biztosra mehetünk. Koncepcionális gondolkodás, egyéni hang, kimunkált hangszerkezelés, harmonikus partnerválasztás, átlag feletti kivitelezés. A Joyous Encounter, mivel az előadók ugyanazok, annyiban tér el előző, I’m All for You című, tisztán balladákat tartalmazó albumától, hogy tempóválasztásban és hangulatban változatosabb repertoárt, benne saját szerzeményeket is kínál. Morfondírozhatunk azon, hogy e robosztus alkatú, kísérletező szellemű, stilisztikailag igen változatos utat bejárt művészt „sturm und drang”-os kísérletei után mi vezette a neoklasszicizmus vizeire, de ha visszatekintünk a 20. századi zene tör­té­ne­tére (pl. Stravinsky pályájára), akkor láthatjuk: egy adott életkorban bekövetkezett ez má­sokkal is. Lovano történetében feltételezhető azonban konkrét ösztönzés is: találkozása Hank Jones zongoristával, a modern main stream játék egyik utolsó klasszikusával. Az idős mester jelenléte a leg­nemesebb jazz-hagyományok etalonjává avatja a kvartettet, amely Lovano két megszokott partnere, az eszményi tónusú George Mraz bőgős és a mindig kreatív Paul Motian dobos részvételével alkot kiforrott együttest. A romantikus, elégikus megközelítés a balladákban változatlanul tetten érhető, de a dinamikus, modern hangvételű szerzemények alkalmat adnak a muzsikusoknak, elsősorban a szaxofonosnak arra, hogy termékeny distanciával viszo­nyúl­janak a hagyományokhoz. Jones kifinomult harmóniaérzéke gazdag felrakásokban mutatkozik meg, Lovano dallamvezetése, rögtönzéstechnikája pedig Coltrane kiszámíthatatlan, kereső magatartását idézi. Lehet, hogy nincs új a nap alatt, de ami van, az közelít a tökéleteshez.

*****

(Gramofon, 2005/3)