John Coltrane: The Classic Quartet – Complete Impulse! Studio Recordings
A gyűjteményes újrakiadások kora nem a lézerlemez feltalálásával köszöntött be (lásd a Mosaic márka éveken átnyúló sorozatát), a CD megjelenése azonban új szakaszt nyitott a már ismert, illetve eddig raktárban őrzött felvételek közreadásában. A tetszetős dobozba csomagolt, többlemezes antológiák piacra kerülése diszkográfiai, technikai és esztétikai szempontból is komoly fejtörést okoz gyűjtőknek és kritikusoknak egyaránt. Először is a jazzkedvelők többsége LP vagy CD formában már rendelkezik a szóban forgó művész fontosabb opusaival. Másfelől az LP kontra CD vitába a hangzást tekintve új érvet hozott a 20 bites átírás, amely jobb hangminőségével a lézerlemez esélyeit erősíti. Harmadszor: az utóbbi két-három évben megjelent antológiák többsége szakított az LP-korszakban megismert gyakorlattal, és nem az alkotó által meghatározott eredeti sorrendben, hanem fejlődését dokumentálandó, időrendben tartalmazza a kiválasztott időszak felvételeit.
Mindezek a dilemmák erőteljes hangot kaptak az amerikai jazzsajtóban, elsősorban a Miles Davis kvintett 1965-69 között készült, hat CD-n megjelentetett stúdiófelvételeinek kapcsán. A vita az esztétikai szempontok körül csúcsosodott ki. Több kritikus kétségbe vonta a kronologikus sorrend létjogosultságát, mondván, hogy az eredeti lemezeken nem véletlenszerűen, hanem művészi szempontok szerint kaptak helyet a felvételek. E felfogás önálló, megkomponált műegésznek tekinti az LP-t. Mások ugyanokkor megjegyezték, hogy a szerkesztési elveket annak idején erőteljesen meghatározták az LP-k időbeli korlátai (egy-egy lemezoldalra csak 20-25 percnyi anyag fért rá), tehát a döntésnél nem kizárólag művészi elvek érvényesültek. (Ez alól egyébként éppen Davis volt a kivétel 30 perces lemezoldalaival.) Akadtak olyanok is, akik az alternatív felvételek közreadása ellen emelték fel szavukat, mondván, hogy azok csak a specialisták figyelmére tarthatnak igényt, míg a műfajjal ismerkedőket inkább elriasztja, ha egy-egy számmal négy-öt változatban találkoznak.
A Coltrane-kvartett stúdiófelvételeinek újrakiadása nem váltott ki efféle ellenérzéseket. Pedig az 1998 novemberében piacra került nyolclemezes válogatás is okot adhat kifogásokra. Nem csak azért, mert az anyag egy része annak idején olyan albumok (Live at Birdland, Africa/Brass, Live at the Village Vanguard stb.) kiegészítéseként jelent meg, amelyek koncertanyagot tartalmaztak, hanem azért is, mert a gyűjtemény megvásárlása fölöslegessé teheti a korábban beszerzett lemezek egy részét. Mégis, az antológia szerkesztési elveit megismerve, magát a fémtokba bújtatott, bőrköntösbe öltöztetett, leporellószerűen kinyitható, önmagában is értéknek minősülő kiadványt kézbe véve, azt kell mondanunk: ez az összeállítás olyan vetületből világítja meg a modern jazz talán legjelentősebb szaxofonosának fontos korszakát, amire a korábbi lemezek meghallgatása nem adott lehetőséget. Ezek a felvételek ugyanis így, időbeli sorrendben minden korábbinál világosabban dokumentálják azt az utat, amelyet John Coltrane négy év alatt a hagyományos formák feszegetésétől a modális játékon át a szabad (free) játékig tett lépésekig bejárt.
A stúdióban 1961. december 21. és 1965. szeptember 22. között felvett anyagot egybefoglaló album hét korongja korábban megjelent, a nyolcadik alternatív, eddig ki nem adott felvételeket tartalmaz. Ha Davisre igaz a megállapítás, hogy egyes lemezeire különböző időszakokban rögzített darabok kerültek, Coltrane példája ugyancsak azt illusztrálja, hogy egy-egy album több időszak felvételeiből állhat össze. A Live at Birdland kétharmada koncertfelvétel, amit két, itt szereplő stúdiódarab (Alabama, Your Lady) egészít ki. A Kulu se Mama címadó zenéjét nagyobb létszámú zenekar játszotta lemezre, a másik oldal két száma (Vigil, Welcome) a kvartett előadásában szólal meg. Az Impressions mindkét oldalának első darabja Village Vanguardbeli élő felvétel, a többi (Up 'Gainst the Wall, After the Rain) a kvartett stúdiójátékát őrzi.
Ha a hallgatónak eddig Sherlock Holmes-i kitartásra volt szüksége ahhoz, hogy eligazodjon a coltrane-i diszkográfia útvesztőiben, ez az album, legalábbis a kvartett vonatkozásában, a maga egyértelmű időrendjével tiszta vizet önt a pohárba.
De mi is kapott helyet a nyolc korongon? Az eredeti címek szerint és a szaxofonos válogatásában a Coltrane, a Ballads, az Impressions, a Live at Birdland, a Crescent, a Love Supreme, a The John Coltrane Quartet Plays, a Kulu Se Mama egésze vagy részlete, továbbá a Definitive Jazz Scene cimmel megjelent összeállítások Coltrane-darabjai. Itt vannak a kvartett ama felvételei is, amelyek a szaxofonos halála után a Transition, a Sun Ship, az Infinity, a First Meditations, a The Mastery of John Coltrane és a Living Space c. lemezeken láttak napvilágot. A nyolcadik korong igazi ráadásként hét, a szaxofonos fia által a családi hagyatékban felfedezett, eleddig kiadatlan, másod- vagy félbeszakadt, olykor hamisan induló felvételt – 51 perc „új" zenét – tartalmaz, ilyen a Crescent, a Feelin' Good vagy a Love Supreme második tételének változata.
A művészi kivitelű kísérőfüzetben minderről részletes diszkográfia tájékoztatja a hallgatót, amit Bob Blumenthal szakavatott elemzései segítenek értelmezni. Az újrakiadásoknál megszokott gyakorlattól, az eredeti kísérőszövegek közlésétől vélhetően azért tekintett el a kiadó, mert a 66 szám 18 albumot fog át. Kezünkben van tehát egy kiadvány, amely a tökéletesség kihívásával kacérkodik.
John Coltrane 1961-65 közötti zenéje új irányt szabott a jazz fejlődésének, a kvartett játékát az útkeresés olyan szenvedélye és elhivatottsága hatja át, ami ezeket a felvételeket a jazz csúcsteljesítményei közé sorolja. A szaxofonos már életében a jazz irányát meghatározó muzsikussá vált, életművének jelentősége halála, 1967 óta csak nőtt az időben. Zenetörténeti helyét méltóképpen illusztrálja ez a pazar kiállítású, katartikus hatású album.
(Gramofon, 1999/3)