Joshua Redman: Compass

Nem elég jó szaxofonosnak lenni, jó muzsikusnak is kell lenni – ültethetnénk át a jazzre a híres hollywoodi bon mot-t („nem elég magyarnak lenni – tehetségesnek is kell lenni…”). Joshua Redman pályakezdésének nagy lökést adott 1991-ben a Thelonious Monk jazz-szaxofonverseny megnyerése. Az eltelt időben kiderült, hogy kiváló hangszeres, de nem stílusteremtő zenész (akikből kevés akad a jazz történetében). Szuggesztív egyénisége inkább a színpadon, mint a stúdiók szublimált alkotói légkörében érvényesül igazán. Inspiráló közege a kvartett formáció, de előző, Back East című albumát – a példakép, Sonny Rollins Way Out West című lemezére utalva – trió felállásban készítette. A folytatásra a jó visszhang és az intim játékmódban rejlő lehetőségek ösztönözték. A Compass modern, személyes hangvételű, nagy intenzitással előadott akusztikus jazz: a balladáktól (Beethoven Holdfény szonátájának feldolgozása) a tempósabb bop-számokig tizenhárom kompozíciót foglal magába. Több­ségüket Redman szerezte; hat trióban, a többbi kvartettben illetve megkettőzött trióban hangzik el. A fellállásból következően a hangsúly a közös játékra, a partnerek interakciójára esik, amiben jól ismert, egyenrangú társak (Larry Grenadier és Reuben Rogers – bőgő, Brian Blade és Gregory Hutchinson – dob) vannak segítségére. A szaxofonos érett, szinte vallomásos hangon szólal meg, játéka mentes a korábbi stúdióalbumain érzékelhető önkontrolltól. Szerzeményeiben sikerült megtalálnia az eltervezettség (kompozíció) és a kötetlenség (improvizáció) közötti termékeny egyensúlyt is. A Compass arra bizonyíték: nem kell valakinek feltétlenül stílusteremtő muzsikusnak lenni ahhoz, hogy fajsúlyos zenét tegyen le az asztalra.

*****

(Gramofon, 2009/3)