Két gitár, két világ (John Abercrombie, Charlie Hunter)

Azok a dzsesszmuzsikusok, akik nem függöny mögül áhították a szabadságot, hanem nagyokat szippantottak annak friss levegőjéből, a hatvanas évek lázadása után a hetevenes években eljutottak a „mindent szabad" felfogás képviseletéig. Ez a tagadás szabadsága helyébe a sza­badság igenlését állította, ami persze jóval több volt tetszetős szójátéknál: megnyitotta az aj­tókat a különféle zenei hatások előtt. Volt, aki a rock irányába mozdult el, mások a világ nép­zenéiből merítettek, és akadnak olyanok is, akik az eklektikában fedezték fel inspiratív köze­güket.

John Abercrombie a hetvenes évek gyermekeként a kontrollált szabadságban találta meg a maga vezérlő csillagát. Munkássága nem véletlenül kötődik a német ECM kiadóhoz: annak esztétizáló, az európai klasszikus zene hagyomá­nyai­ból táplálkozó, a korlátlan kibon­ta­kozás helyébe a forma és a szabad rögtönzés harmonikus egyensúlyát állító zene­felfogásában ihlető keretre talált. Cat 'n' Mouse című CD-je jellegzetes ECM-termék: néhány kompozíciótól (Third Stream Samba, Show of Hands) eltekintve, amelyek csaknem teljesen szabad, mégis strukturált rögtönzéseknek tekinthetők, a zene klasszikus és népzenei hatásokat mutat. Ennek forrása mindenekelőtt a szokatlan hang-szerösszetételben (gitár - Abercrombie, hegedű - Mark Feld­man, bőgő - Marc Johnson, dob - Joey Baron) keresendő. Az intenzív játék a muzsikusok kö­zötti magas szintű összhang kifejeződése. A hegedű jelenléte miatt uralkodó kortárs kama­rajazz-hangzás elsősorban Abercrombie és Baron olykor lendületesen szvingelő játéka révén őrzi meg kapcsolatát a jazz törzsvonalával. (2002)

Charlie Hunter immár hetedik albumát jelenteti meg a Blue Note kiadónál, s a szakma változatlan elismeréssel adózik tehetségének és különleges, a gitár első öt, a bőgő első három húrját egyesítő hangszerének, pontosabban az azt megszólaltató technikájának. Zenéje már nem vált ki ilyen lelkesedést: a hangzás eredetisége eklektikus zenei gondolkodással párosul, amely­ben a groove, azaz egy felvett, hipnotikus alapritmus viszi a vezető szerepet. Songs from the Analog Playground (Dalok az analóg játszótérről) című lemeze a korábbihoz hasonló, mini­malista hangszerösszetételben (gitár, szaxofon, dob, ütőhangszerek, a basszust maga Hunter hozza gitárján) készült, ám most először énekesek (már amennyiben pl. egy rappert annak tart­hatunk) is szóhoz jutnak rajta. Ez és az elhangzó dalok populáris irányokba viszik el a lemezt, még ha Kurt Elling vérbeli jazzénekesnek számít is. Tagadhatatlan muzikalitás, izgalmas ritmusképletek, érdekes ötletek – sorolhatnánk a dicsérő jelzőket, ha a lemez hallgatása közben nem fogna el bennünket az unalom. A mechanikusság kiszámítha­tóvá teszi a történéseket, márpedig a dzsessz egyik izgalmas tulajdonsága éppen a spontaneitása. Amennyiben dzsesszről van szó.

(Magyar Nemzet, 2002)