"Kortárs" jazz (Eric Marienthal, George Duke, Yellowjackets)
Van a jazznek egy olyan ága, amit a lemezkereskedelemben contemporary, azaz kortárs jazznek neveznek. Hogy keletkezésének időpontján kívül mi a kortárs ebben a jól körülhatárolt, a jazz és a rock elemeit ötvöző, melodikus, könnyed szórakozást ígérő irányzatban, azt attól kellene megkérdezni, akinek fejében az elnevezés megfogant. Eric Marienthal, George Duke és a Yellowjackets együttes tagjai mindenesetre nem kérdezősködnek: ők játsszák ezt a zenét.
Az alt- és szopránszaxofonos Eric Marienthal a soul jazz egykori neves képviselője, az altszaxofonos Cannonball Adderly előtt tiszteleg Walk Tall című CD-jé-vel. A gesztus mindenekelőtt a műsorválasztásban nyilvánul meg, elhangzanak Adderly egykori híres slágerei, a Mercy, Mercy, Mercy, a Work Song, a Walk Tall, a Unit 7, amelyeket Marienthal és játékostársainak szerzeményei egészítenek ki. Míg azonban a néhai szaxofonos előadásmódján kevésbé ihletett pillanataiban is átsütött az egyéniség, a hangszerét amúgy ügyesen kezelő Marienthal lemeze nem több, mint az adott zsánerbe bújó képzett kézműves terméke. Ez a liftekben, szállodai hallokban és „smooth" jazz rádióállomásokon előszeretettel játszott zene kiszámíthatóságáról, behízelgő hangvételéről és professzionáhs technikai kivitelezéséről ismerszik meg. Az igazi jazz mélyén meghúzódó érzelmek, a szenvedés, a fájdalom, a bánat idegenek ettől a tetszetőse, harmonikus világtól, amelynek érzelgőssége és mesterkéltsége próbára teszi azt, akit a mozdony füstje megcsapott.
A mai szórakoztató zenében szupersztárnak számító George Duke két évtized után először jelentkezett tisztán hangszeres lemezzel. A rendkívül termékeny muzsikus részéről kockázatos vállalkozás volt az After hours című korong piacra dobása, hiszen eladási mutatói aligha közelítik meg énekes lemezeit. A gesztus azonban nem jelenti azt, hogy a funky és a popjazz közegében otthonos billentyűs komoly lépést tett volna a jazz irányába. A zenei irány maradt a szokásos, legfeljebb az emberi hang helyett a zongora intonálja a kerekre csiszolt, fülbemászó témákat. Az esti és az éjszakai órák, a hazaérkezés, a megpihenés, a várakozás és az ébredés hangulatait lefestő, intim hangulatú számokban végig a Fender zongora a meghatározó, ami alá időnként a szintetizátor sző puha hangszőnyeget, és ütőhangszerek színezik a dob hipnotikus ritmusait. A lemezt záró, My Bells című Bili Evans-kompozíció kivételével valamennyi szám saját szerzeménye, s noha szigorúan a zsáner kötött keretei között maradnak, időnként teret engednek a spontaneitás megnyilvánulásainak. George Duke nemcsak ötletekben látszik kifogyhatatlannak, hanem a billentyűs hangszereket is mesterien kezeli. Néhány számban szólista lehetőséghez jut napjaink népszerű fiatal jazzbőgőse, Christian McBride is.
Vannak jazzlexikonok, amelyek nem tartják nyilván a kaliforniai Yellowjackets zenekart, holott a népszerű együttes több mint egy tucat lemezt tudhat maga mögött. A fúziós zene egyik vezető együttesének Club Nocturne című albumán a négy-öt perces, jól megformált darabok többségét a Russel Ferrante szerezte, s néhány kompozíció az ő zongora felvezetésével kezdődik. A blues és a gospel hatását is mutató zenei anyagon érződik, hogy összeszokott együttes műhelyéből került ki. Valamennyi muzsikus kitűnő hangszeres, Ferrante nemcsak szerzőként, hanem szólistaként is meghatározó egyéniség, de ugyanígy említést érdemelnek Bob Mintzer szoprán- és tenorszaxofon szólói. (William Kennedy dobos helyét a lemez megjelenése óta Peter Erskine vette át.) Jonathan Butler és Brenda Russell vendégénekesek a pop irányába billentik el a zenét, a két számban is közreműködő Kurt Elling azonban igazi jazzhangulatot hoz az összeállításba. A színvonalas kompozíciók és a remek hangszeres teljesítmények a Yellowjackets pályájának érdemleges darabjává avatja a CD-t.
(Napi Magyarország, 1999)