Könnyű falatok (John Pizzarelli, Tuck and Patti)

Bármenyire vonzó étel a töltöttkáposzta, a nyugodalmas létezés érdekében időnként nem árt könnyebb falatokat is az étrendbe iktatni. Mondjuk egy adag Pizzarellit, némi Tuck és Patti mártással fűszerezve. Hetente egyszer főétekként is fogyasztható, kellemes ízeket hagy maga után, és nem terheli meg a gyomrot éjszakára. 

Az olasz származású amerikai John Pizzarelli gitáros-énekes nem esett messze a fá­jától, a muzsikusi pálya, a hangszer és a stílus választásában szorosan apja, Bucky Pizza­relli nyomába lépett. Nem rossz nyom, az út közepén vezet, látszik az eleje meg a vége. Örökzöldek, Tin Pan Alley-dalok, esetleg a zsánerbe illeszkedő saját szerzemények ér­zelmesen lassú vagy tempósan lüktető előadásban. A harmincas éveiben járó gitáros új lemezének címe ­– „Kisses in the Rain (Csókok az esőben) ­- azt sugallja, hogy ezúttal az előbbi változatot részesítette előnyben, elvégre a szóban forgó tevékenységet körül­mé­nyes volna a láb ütemes rángatózása mellett végezni. Pizzarelli bevált triójával készítette a lemezt, a bőgő a családban maradt, a testvér, Martin pengeti, a zongora mögött a kitűnő szólisztikus képességeket mutató Ray Kennedy ül. A modell Nat King Cole híres kama­ratriója – azzal a különbséggel, hogy a hangsúly ott a zongorára esett, itt viszont a gitár a vezető hangszer. Pizzarelli sokat érett az évek során, játéka magabiztosabbá vált, s bár hangja ma is kamaszosan vékony, kiejtése azt mutatja, hogy érzi a szving ritmikáját. A dalforma nem teszi lehetővé a csapongást, az improvizációk szabad áramlását: a számok rövidek, kerekbe szabottak, egy-egy élethelyzet, érzés, hangulat miniatűr foglalatai. Bár a zenei világ elsősorban a lassú számokban elmúlt korokat idéz, Pizzarelli vonzó egyé­nisége és előadásmódjának professzionalizmusa hatása alá vonja a hallgatót. (Telarc)

Tuck (Andress) és Patti (Cathcart) kettőse különös színfolt a dzsessz világában: egy énekhangra és egy szál gitárra csak azok mernek karriert építeni, akik nagyon értik és érzik egymást, és bíznak alkotó-energiáik kiapadhatatlanságában. Az érzelmi kapocs ez esetben szorosabb az átlagosnál, hiszen férjről és feleségről van szó. Úgy tetszik, a fehér (Tuck) és a fekete (Patti) jól kiegészítik egymást, a harmónia nemcsak a partneri vi­szonyban, hanem a zenei nyelvezetben is megnyilvánul. A női emancipáció ékes példája, hogy a számok zenéjét és szövegét nem a gitáros férj, hanem az énekes feleség írja. „Taking the Long Way Home” (Hosszú úton hazafelé) című lemezükön tíz szerzemény kapott helyet, köztük egy hangszeres darab: a pop- és a soulzene elemeit dzsesszes ki­ejtéssel ötvöző érzelmes dalok bensőséges kamarahangzásban. Patti szövegei helyenként költői magaslatokba emelkednek. Személyes, intim zóna, az érzelmek kis, erős köreivel. Kint süvít a szél, pustol a hó, bent a kályha csendben duruzsol, miközben a hang­szórókból Tuck és Patti lassú számai szólnak: kellemes, selymes változat arra, amit életnek szoktunk nevezni. (Windham Hill)

(Magyar Nemzet, 2001)