Közel a sarokhoz (Bobby Previte)
Vannak muzsikusok, akik érthetetlen okokból kívül rekednek a magyar jazzkedvelők látószögén. Az utóbbiak mentségére szolgáljon, hogy az előbbiek közé tartozó Bobby Previte dobos és zeneszerző nevét vélhetően szülővárosában, New York-ban sem ismerik többen, mint ahányan a Kárpát-medencében. Ennek számtalan oka, van, maradjunk a legkézenfekvőbbnél: Previte azt az "agyalós", fehér manhattani zenét játssza, ami pánikszerű menekülésre készteti a jazz iránt mérsékelt érdeklődéssel bíró jámbor zenekedvelőt. Felvethetjük, hogy az élet miért odaát volna fenékig tejfel, de hát az elmúlt évtizedekben annyit – s mindennek az ellenkezőjét is – olvashattunk Amerikáról, hogy jobb, ha erről elfeledkezünk, s kizárólag a fülünkre hagyatkozunk.
Ha a fülünk nem csal – persze, miért éppen az ne csalna –, akkor észre kell vennünk, hogy Previte zenéje egyedi és egyszeri. Egy másik, errefelé ugyancsak kevésbé méltányolt muzsikus, a finn Edward Vesala dobos-zeneszerző esetét juttatja eszünkbe, aki eredeti és jelentős lemezek sorát hozta létre a messzi észak sötétjében. Previte ugyanolyan eltökélt és következetes újító: gondosan megkomponált szerzeményei kerülik a formalizált megoldásokat, előadásukat is hasonlóan konceptuális közlésvágy hatja át. Ha valaki úgy lehet modern, hogy fütyül a posztmodern idéző- és a dekonstrukció kérdőjeleire, akkor Previte az. Ő állít, mégpedig lehengerlő intenzitással. Kompozícióban gondolkodik, az építményt aprólékosan kidolgozott elemekből rakja össze, amihez a muzsikusok adják a habarcsot. Sodró, metrikus (változó ütembeosztású) ritmusalapok, polifonikus, időnként repetitív textúrák, zengzetes hangzás, a motívumoknak alárendelt, azokból kiemelkedő, majd visszasimuló szólók, metsző logikájú szerkesztés, a spontaneitás érzetét keltő, eget ostromló hangszeres – elsősorban fúvós – jelenlét: ezek Previte zenei emelvényeinek fő jellemzői.
A szerző, rendesen, nincs híján a polgárpukkasztó hajlamnak sem. A 3 Minute Heels afrikai bazári hangulatot keltő témájából kánonszerű háttérre bomlanak ki a jazzes szólók. A The Countess Bedroom (3/4-es téma Csajkovszkij Pikk Dáma című operájából) méltóságteljes feldolgozása Charlie Haden és a Liberation Music Orchestra spanyol polgárháborús dalainak világát idézi. A lemez (majdnem) végén repríz változatban szólal meg a nyitó szám (Too Close to the Pole), ám ha az ember elfelejti kikapcsolni a lejátszót, jó két perc csönd múltán trükkösen újabb, a borítón nem jelzett újabb (a hetedik!) darab, egy meditatív rögtönzés részese lehet. Previte koncentrikus körökként szerveződő, a feszültséget szinte az elviselhetetlenségig fokozó (s csak akkor feloldó), katartikus erejű zenéjében minden közvetlen, azonnali és emésztő. Vagy megfutamodik előle a hallgató, vagy hagyja magát általa elragadni. Emlékeztetőül: a langyosakat kiköpi az idő. (Enja)
Too Close to the Pole
Bobby Previte – dob, Lindsay Horner – basszusgitár, furulya, ének, Andy Laster – baritonszaxofon, klarinét, szárnykürt, ének, Cuong Vu – trombita, Jamie Saft – zongora, elektromos zongora, orgona, Curtis Hasselbring – harsona, Andrew D´Angelo – altszaxofon, basszusklarinét
*****
(Gramofon, 1997/2)