Lágyan szól a jazz (Best of Smooth Jazz, Lee Ritenour)
Van a kortárs közkeletű zenének olyan ága, amelyet a smooth vagy soft (sima, puha, lágy) jazz elnevezéssel szokás illetni. Liftekben, szállodai szobákban, áruházakban háttérzeneként előszeretettel használatos ez a muzsika, de egy pohár jeges whisky vagy campari mellett szívesen hallgatja a fárasztó nap után otthoni foteljében elnyúló vállalkozó, menedzser, ügyvéd vagy diplomata is. Fülbe mászó melódiák, kellemes, nagyrészt moll harmóniák, visszafogott, többnyire 4/4-es ritmusok, ízléses hangszerszólók jellemzik ezt a zenét, amelyet a jazzlexikonok és történeti könyvek szerzői konokul nem hajlandók tudomásul venni. Mert szerintük ez a zene nem jazz.
A lemezkiadók erről természetesen másként gondolkodnak, ők elsősorban az eladási mutatókra figyelnek, s azt mondják, hogy amire igény van, annak létjogosultsága is van. A Warner Brothers például a smooth jazz előadóinak egész légióját foglalkoztatja, s az irányzat vállalásával olyan közönségsikert ért el, hogy idejének látta négyrészes sorozatban piacra dobni a legnépszerűbb előadók felvételeiből készített válogatást. A Best of Smooth Jazz első két lemeze Hegyeshalomnál már a magyar határt is átlépte, és fényes jövő elé néz. Erről már az előadók neve gondoskodik, hiszen a Fourplay, a Yellojackets, a zongorista Bob James, a szaxofonos Dávid Sanborn, Kirk Whalum, az énekes Randy Crawford, a gitáros Lee Ritenour és mások már letették a névjegyüket ebben a szakmában, aminek híre feltehetőleg az újsütetű vásárlókhoz is eljutott. Míg az első CD főleg hangszeres számokat tartalmaz, a másodikban a vokális dalok vannak többségben, ami az irányzatnak a popzenéhez fűződő rokonságát mutatja. Úgy tűnik, bölcsebb, ha ehhez a zenéhez nem elvont esztétikai magaslatok felől, hanem használati oldalról közelítünk. Mindig is szükség volt és lesz olyan muzsikákra, amelyek kikapcsolódást nyújtanak, elringatnak, jó közérzetet teremtenek, s ha ráadásul ezek szakmai igényességgel, kitűnő technikai színvonalon szólalnak meg, senki nem vethet követ hallgatói szokásaira. Természetesen azt, aki a zenében a szakralitást keresi, a jazzt pedig a kreativitással és a rögtönzés pillanatnyi ihletettségével azonosítja, nem elégíti ki a vállaltan populáris vonulat irányzatossága és szűkös eszköztára. De hát tágas a mező, rajta ezerféle növény virágzik, mindenki azt szakajtja le, amelyik neki éppen tetszik. (Warner)
Ha már szakításról van szó, egyik lehetőség az imént említett Lee Ritenour gitáros legújabb, „This is Love" (Ez a szerelem) című CD-je, amelyen helyet kapott a par exellence jazzmuzsikus Sonny Rollins két igazi jazzdarabja is. A pop-jazz vizein immár több mint két évtizede sikeresen hajókázó, behízelgő tónusú gitáros utóbb közelíteni látszik a jazzhez, s ha csak ezt a két számot hallgatnánk meg lemezéről, jó szívvel sorolnánk a jazzmuzsikusok táborába. Tizenöt perc azonban nem tesz ki egy lemezt, így ezen a korongon sok minden más (stilizált reggae, blues, country) is helyet kapott, ami arra utal, hogy Ritenournak van ugyan igénye (és képessége) a nívósabb muzsikára, ám óvakodik cserbenhagyni hűséges közönségét. Inkább választja a sokféleséget, a konfliktuskerülő, tetszetős fogalmazást, s minden zsánerben igyekszik a legjobb formáját megmutatni. El kell ismerni, a fülnek kedvesen. Az öntörvényű jazzmuzsikusok azonban más úton járnak, s ami az eladott példányszámot illeti nem is jutnak el addig, amíg gitárosunk. De hát tágas a mező, rajta sokféle növény virágzik, lásd, mint fent, stb. (Verve)
(Napi Magyarország, 1998)