Martial Solal: Just Friends

Van itt három muzsikus, kettőről szót sem kell ejteni, fölösleges nyilvánvalóságokkal rabolni az időt. Peacock és Motian életműve bármelyik jazzlexikonban önálló szócikk, ezen a lemezen sem tesznek mást, mint a formájukat hozzák: lásd világszínvonal. (Legfeljebb annyit jegyezzünk meg, nem elhanyagolható tényként, hogy a dobos végig seprűvel játszik.) Hanem a harmadik, pontosabban az első muzsikust külön fejezet illeti meg, nem mintha hiányozna a neve a könyvekből, de a magyar jazzkedvelők tekintete általában elsiklik fölötte. Az algíri születésű, tehát feltehetőleg arab, de Franciaországban élő Martial Solal a szakma megítélése alapján ugyanolyan világklasszis, mint a bőgős és a dobos, csakhogy – talán mert innen vagy New Yorkból nézvést kívül esik a fősodron – életét és munkásságát soha nem kísérte akkora figyelem és publicitás, mint két kollégájáét. Pályája érték és népszerűség ellentmondásának jegyében telt, mindez azonban kedélyén, következésképpen a szóban forgó opuson a legcsekélyebb nyomot sem hagyta: a hetven éves muzsikus energiáktól, életkedvtől duzzadó, villódzó szellemű zenével rukkolt elő.

Just Friends, azaz Csak barátok – sugallja sokat sejtetően a lemez címe. Solal még soha nem játszott egyszerre együtt két barátjával. Motiannel 1963-ban a newporti fesztiválon ismerkedett meg, ahová első európaiként meghívást kapott, a közös jétékot lemezfelvétel követte. Jóval később hozta össze a sors alkalmi fellépésre Peacock-kal, mígnem a közös játékra 1997 nyarán kerülhetett sor, amikor a három nagy öreg közös turnéra indult. Ennek végén, egyetlen délután rögzítették CD anyagát, ami arra utal, hogy összecsiszolt zenével léptek be a stúdió ajtaján. Ez a zene elsősorban a Solalé, de témafelvezetésével (Willow Weep for Me) és szólóival (Sapristi, Summertime) Peacock is tevékeny részese. Motian szokása szerint általában a háttérben söpröget: mindig azt, amit, és úgy, ahogyan kell. Az örökzölde­ken kívül Solal saját szerzeményei közül egy régebbit (Coming Yesterday) és három újabbat (Hommage a Frederic Chopin, Sapristi, Sacrebleu) is felvett a műsorba, az anyag így a hagyományos triójátéktól a formabontó előadásmódig a zongorista jazz-univerzumának teljességét fogja át.

A lemezt in medias res nyitó Just Friends lendületes ingabasszus meneteire épülő, különböző zongorastílusokat idéző ritmikus szólótól nagy utat járnak be a muzsikusok, amíg a záró, ugyancsak standard I Am Getting Sentimental lírai, szemlélődő világáig eljutnak. Solal, aki korábban nemcsak flörtölt, hanem komoly viszonyban állt az avantgárddal, egyéni játékmódot alakított ki, számára a swinges jazz-triójáték csak kiindulópont a szabad asszociációkra épülő rögtönzésekhez. Zenéjét a stilizált hagyományos formák és az azokból kinövő, azokat gyakran tagadó megoldások (szokatlan modulációk, tonalitás és kromatika bizarr egymásmellettisége, váratlan tempó- és metrumváltások, ismert témák feldíszítése új, disszonáns harmóniákkal, mint pl. a Summertime esetében) örökös meglepetésekkel szolgáló ellentéte tölti meg feszültséggel.

Tudatos zenész, játékát nem a heves érzelmi kitörések és nagy belefeledkezések jellemzik, kontrolláltan áradó rögtönzései elsősorban szellemi izgalmat keltenek a hallgatóban. Ötletei úgy burjánzanak, mint valami egzotikus növény; ezen a lemezen annyi minden történik, mint tíz másikon. Alapvetően mindig a kötöttség határait feszegeti, ebben legmesszebb a free határvidékére kalandozó, az alapritmust és a témát absztrakt dialógussá oldó Sapristi és a Sacrebleu c. számokban tágítja ki – hogy aztán lezárásként visszaállítsa jogaiba a formát. Solal muzsikája magába foglalja az egész jazztörténet, benne lüktet a modern ember intellektusa, és magán hordozza a nagyság érintését. Kivételes teljesítmény. (Dreyfus)

Just Friends

Martial Solal - zongora, Gary Peacock - bőgő, Paul Motian – dob

*****

(Gramofon, 1998/2)