Mesterek és tanítványok (John McLaughlin, Tim Hagans-Marcus Printup)
A dzsesszben gyakori, hogy a pályájuk delelőjére érkező muzsikusok fiatal zenésztársak körében keresnek megújulást. A hazai üzletekben is kapható két új CD arra példa, hogyan él az ifjabb nemzedékekben – és általa – a mesterek szelleme.
Életkorát tekintve John McLaughlin gitáros (1942-ben született) nem számít idősnek, de már mennyiségben és minőségben is rendkívüli életművet tudhat maga mögött. A dzsessz-rock, majd a fúziós zene úttörője azon kevés muzsikusok közé tartozik, akiket elkötelezettségük, kísérletező hajlamuk miatt a szakma és a közönség egyaránt becsül. Legfrissebb lemeze nem alkalmi stúdiófelvételek gyűjteménye, hanem működő együttes programját rögzíti. A „The Heart of Things" (A dolgok szíve) cím az együttes nevét is jelöli, amellyel a gitáros 1997 nyarán lépett a nyilvánosság elé.
A viszonylag rövid, 47 percnyi, hat számot tartalmazó album elkészítésében fiatal kiválóságok voltak McLaughlin partnerei. Jim Beard szintetizátoros, Matthew Garrison basszusgitáros (John Coltrane egykori bőgősének, Jimmy Garrisonnak a fia), Dennis Chambers dobos, no és Gary Thomas szaxofonos. A zenekarvezető maga is érezhette, hogy új színt kell hoznia a fúzió nyelvén megszólaló zenébe, ezért a hangzást a szaxofonnal bővítette. A fúvós hangszer megjelenésével megszűnt a gitár egyeduralma, a hangsúly a kompozíciókra és a közös játékra került. A szabálytalan szerkezetű, változatos hangszerelésű, gyakori ritmus- és tempóváltásokkal élő darabok a szaxofon, a gitár és a szintetizátor kereszt- és ellenszólamaira, rögtönzéseire épülnek, amihez a vaskezű Chambers sokszínű, erőteljes dobolása és páratlan lábmunkája kőkemény ritmusalapot szolgáltat. John McLaughlin előre nézett, és megint talált valamit. (Verve)
Freddie Hubbard trombitás csak négy évvel idősebb a gitárosnál, de ajakproblémái miatt kevésbé aktív résztvevője a dzsesszéletnek. Ezért is figyelemre méltó az a CD, amelyen két fiatal kolléga, a nagyzenekarokban edződött Tim Hagans és a még húszas éveiben járó Marcus Printup az ő szerzeményeit szólaltatja meg. Hubbard a modern dzsessz meghatározó trombitása, kitűnő szólisztikus adottságai azonban némiképp elhomályosították zeneszerzői kvalitásait. A „Hubsongs" (Hubdalok) méltó tisztelgés kevésbé ismert oldala előtt. Úgy idézi meg az ötvenes-hatvanas évek sajátos Blue Note-hangzását, a hard bop stílus fénykorát, hogy közben ízig-vérig mai zenét hallunk. A két trombitás a mester egyenes ági leszármazottja, Printup hagyományosabb, érzelemdúsabb játékával, Hagans absztraktságával, kísérletező kedvével tűnik ki. Mindketten csúcsformában, egymást mind jobb játékra inspirálva fújják hangszerüket. A zongorista a kiváló Benny Green, a ritmusszekciót a névrokonságban álló Peter és Kenny Washington (bőgő és dob) szuperkettőse alkotja, s három-három számban alt- és tenorszaxofonon Vincent Herring és Javon Jackson is közreműködik. A tíz darab – köztük az örökzölddé vált Crisis, Byrd Like, Up Jumped Spring – a szerző megannyi arcát mutatja, kettő intim fogalmazásban, zongoratrombita duóban hangzik fel. Hubbard producerként, hangszerelőként tevékenyen részt vett a lemez elkészítésében, így közvetlenül is szerepe volt abban, hogy a sodró lendületű, lüktető zene a modern dzsessztrombitálás ünnepe lett. Nemcsak a muzsikusoké. (Blue Note)
(Napi Magyarország, 1998)