Művészfórum (Greg Osby)
Jack DeJohnette újabb Special Editions együttesének szólistájaként jó tíz éve ismerhette meg nevét a jazzvilág. 1987-es bemutatkozó lemeze (Greg Osby And Sound Theatre - JMT) óta olyan muzsikusokkal játszott, mint David Murray, John Scofield, McCoy Tyner, Herbie Hancock, Andrew Hill, Mark Helias, Michael Formanek, Michele Rosewoman, Steve Coleman és az M-Base Collective. 1990-ben lemezcéget váltott, az újjászerveződött Blue Note szerződtette fiatal sztárként.
New York-i kortársaihoz, elsősorban a Steve Coleman vezette M-Base csoportosuláshoz hasonlóan Greg Osby jó ideig az új nagyvárosi fúzió létrehozásának, a hip-hop, a rap, a funky és a jazz elegyítésének szentelte energiái nagy részét. A kísérlet az ő esetében sem hozott maradéktalan eredményt, a különféle ritmikai és hangzásbeli elemek eklektikájából nem született egységes, átütő stílus. Osby mégis előnyére fordította a tapasztalatokat: önálló hangú szólistává fejlődött. Sőt, nemcsak hangszerének lett mestere, hanem zeneszerzőként is egyre tudatosabban építi világát. Art Forum című CD-je egyszerre vissza- és előrelépés pályáján. Visszalépés abban az értelemben, hogy a nyolcvanas évek divatos csoportzenéjével szemben a jazzhagyományokban, korábbi stílusokban keres kapcsolódási pontokat; és előrelépés oly módon, hogy az irányváltás jegyében az eklektikát meghaladva sikerült egységes lemezanyagot kiformálnia.
Az Art Forum a kilencvenes években felerősödött neotradicionalista irányzat markáns példája. Nem véletlen, hogy a muzsikusok között az évtizeddel korábban jelentkezett új bopnemzedék két tagja, Jaff Watts dobos és James Williams zongorista, valamint az újító törekvések képviselői, Robin Eubanks harsonás és Lonnie Plaxico basszusgitáros is megtalálhatók. Osby letért az M-Base nyomvonaláról, de nem az avantgárd tagadását követte: kiindulásként kvázi main stream-környezetet választott, amit nyitott harmóniákkal, ötletes hangszerelési megoldásokkal és szikáran feszes szólókkal formált modern érzetű improvizatív zenévé.
A kilenc szám két kivétellel (I didn`t Know About You – Ellington, Don`t Explain – Billie Holiday) saját szerzemény; ezredvégi, szintetizáló intellektus terméke. Nem energiazene, nem is a jazz-funk vulgáris ösztönössége: nem hatja át világmegváltó szándék, a dühödt elhatárolódás indulata, nincsenek benne igazán nagy belefeledkezések, kitárulkozások. A tempók többnyire lassúak, a kifejezésmód visszafogott, a folyamatok gondosan megtervezettek, a spontaneitás ellenőrzött. A rövidebb-hosszabb, szemlélődő karakterű darabok feszültségét az azonosságkeresés és a távolságtartás ambivalenciája teremti meg. Ez alighanem tudatos magatartás: azt jelzi, hogy a dolgok, a szempontok, az értékek viszonylagosak, s éppen ez által nyerik el értelmüket. A hagyomány: létezik, de nem önmagában, nem önmagáért, hanem az újraértelmezés, az újrafogalmazás révén.
Greg Osby visszanyúl és továbbfejleszt. Az M-Base-éveket idéző szögletes témáit (Miss D`Meena, Dialectical Interchange, Art Forum) absztrakt drámaiság jellemzi, kibontakozásukhoz hol szabályosan swingelő ritmikai alapot, hol amorf szerkezetet használ. A darabok másik csoportjában (Half Moon Step, Mood For Thought és a standardek) balladisztikus hangulat uralkodik. Osby lenyűgöző balladajátékos, frazírozása mértéktartó, érzelmileg mégis intenzív. Szaxofontónusa hűvösen metsző, rögtönzései szaggatottan formálódnak. Jelenléte olyannyira meghatározó, hogy érdemleges szólisztikus lehetőség rajta kívül csak a kompozíciók jellegét kitűnően érző James Williamsnek jut. Az Art Forum 57 percnyi elmélyült zenéje rokonszenves törekvés a hagyományok megújítására. Aki a választékos hangszerelés ellenére is kissé egysíkú hangvételével képes azonos hullámhosszra kerülni, az a sokadik hallgatás után is új értékeket fedezhet fel benne.
Greg Osby – alt- és szopránszaxofon, James Williams – zongora, Bryan Carrott – vibrafon, Lonnie Plaxico – bőgő, Jeff "Tain" Watts – dob, Marvin Sewell – akusztikus gitár, Robin Eubanks – harsona, Cleave Guyton – fuvola, tenorszaxofon, Alex Harden – basszusklarinét, Darrell Grant – zongora
****
(Gramofon, 1997/1)