Nagy öregek (Oscar Peterson, J.J. Johnson, Lee Morgan)
A jazz művelői közül sokan korán halnak, mégis talán azok vannak többen, akik tisztes kort megélve tekintélyes életművet hagynak maguk után. Mikes Davishez hasonló, önmagát folyamatosan megújítani képes, stílusteremtő muzsikus persze nem terem minden bokorban. A halandóbbak sokszor huszonéves korukban kimunkált előadásmódjuk csiszolásával, elmélyítésével igyekeznek megőrizni helyüket a dzsessz pantheonjában.
Ilyen egyéniség Oscar Peterson, aki sokak szemében a "jazz-zongorista" archetípusát testesíti meg. A kanadai születésű muzsikust időnként érik bírálatok túlburjánzó előadásmódja, kiemelkedőt és rutinosat egyaránt produkáló termékenysége miatt, ám tény, hogy minden lemezének megjelenése figyelmet kelt, márpedig számuk jóval meghaladja a százat. "A Summer Night in Munich" (Nyáréj Münchenben) című legújabb korong koncertfelvétel, érdekessége pedig, hogy Peterson megszokott partnerein (N-H. O. Pedersen bőgő, Martin Drew dob) kívül bemutatkozik rajta a kvartett új tagja, a sokoldalú svéd Ulf Wakenius gitáros. A zongorista a kilencvenes évek elején súlyos szívinfarktuson esett át, aminek következtében balkeze jó időre használhatatlanná vált. Az, akinek ez az első találkozása a művésszel, mindebből semmit nem vehet észre, hiszen Peterson ujjai virtuóz technikával futkároznak a billentyűkön, a négyes összeszokott csapatként veszi az akadályokat, a közönség pedig önfeledten adja át magát az érzelmek és tempók széles skáláját felvonultató est hangulatának. (Telarc)
J.J. Johnson, a bebop stílus egyik úttörője a negyvenes-ötvenes években klasszikus felvételek sorával írta be nevét a jazz és a modern harsonajáték történetét rögzítő könyvekbe. "Heroes" (Hősök) című friss CD-je annak bizonyítéka, hogy az alkotóerőre nem feltétlenül hat hátrányosan az évek múlása. A ma 75 éves művész jelenlegi együttesével készítette a lemezt, amelyen a jazz olyan nagyjainak állít emléket, mint Thelonious Monk, Miles Davis, Bill Evans, John Coltrane és Wayne Shorter (aki egy számon maga is közreműködik). Míg Johnson fiatalkori lemezei elsősorban a harsonás technikai kvalitásai és lendületes szólói miatt vívták ki a szakmabeliek elismerését, az új felvételeken inkább a bonyolult, olykor meglepően kortárs hangzású hangszerelésekkel és a simább, de kifejezésteljes előadásmóddal tart igényt a hallgató figyelmére. (Verve)
Lee Morgan trombitás még ma is csak 61 éves volna, ha 33 éves korában nem ér véget szerencsétlenül az élete. A Blue Note egykori sztárja 1965-ben rögzítette Infinity (Végtelenség) c. lemezét, amely először 1980-ban jelent meg hanglemezen, s a kiadó jóvoltából a "Connoisseur", azaz a gyűjtőknek szánt sorozatban nemrégiben vált cd-n is hozzáférhetővé. Igazi Blue Note-os hangzású hard bop anyag szól a korongról, amelyen a szerzemények (az ötből négy Morgan munkája) nem önmagukban jelentősek, hanem elsősorban az improvizációk hordozójaként szolgálnak. Morgan ekkora már ráunt a stílus hagyományos repertoárjára, több disszonanciát és modális elemet vitt játékába. Ebben kitűnő partnere volt Jackie McLean altszaxofonos: a két szólista egymást inspiráló, erőteljes hangszeres jelenlétének köszönhető, hogy a lemez kiemelkedik az akkoriban kedvelt, egymást követő fúvósrögtönzésekre épülő albumok átlagából. (Blue Note)
(Napi Magyarország, 1999)