Orgonavirágzás (John Scofield, James Carter)

 

Az orgona sohasem volt a jazz meghatározó instrumentuma, de Fats Wallertől a boogie-woogie billentyűsökön át Joey DeFrancescóig sok muzsikus használta kiegészítő vagy éppen fő hangszeréül. A Hammond B3-as orgonát a modern jazz számára Jimmy Smith avatta kife­jezett szólóhangszerré, a funky- és a soulzene elemeit beépítő, virtuóz játékával mércét állított az újabb nemzedékek elé. Az orgona ma is a legváratlanabb összefüggésekben tűnik fel a jazz-zenében, amint azt két új CD is példázza.

John Scofield napjaink legkitűnőbb gitárosainak egyike. A tehetségek felfedezéséhez kü­lönleges szimattal bíró Miles Davis elektromos együttesében tűnt fel a 80-as évek elején, s azóta tekintélyes szólókarriert futott be. Magyarországon is többször járt, legutóbb 1997-ben Herbie Hancock All Stars együttesének tagjaként kápráztatta el szólóival az első Magyar Jazzfesztivál közönségét. Lemezei eseményszámba mennek, megjelenésüket a sztároknak ki­járó megkülönböztetett figyelem kíséri. Legújabb vállalkozása kirándulás a funky felségterü­letére, napjaink „legtüzesebb" triójával (John Medeski – orgona, Billy Martin – dob, Chris Wood – basszus) szövetkezve született meg az A Go Go című CD, amelynek mind a tíz szá­mát Scofield szerezte. A gitáros és az összeszokott trió együttműködése a feltételezésekre rá­cáfolva nem a hangszeres képességek tűzijátékszerű bemutatására épül: a négy muzsikus a blues, a rock és a funky elemeit felhasználva a témákban rejlő zenei lehetőségeket igyekezett kibontani. Az erőteljes, bár kissé mechanikus ritmusalap mindenekelőtt Scofield improvizá­cióinak nyújt hátteret, de John Medeski is bőven jut szólókhoz. Tisztán jazz szempontból ez a CD aligha sorolható majd Scofield mérvadó próbálkozásai közé, a zsánerben rejlő megannyi szín felfestésével azonban igényes kalandként marad meg emlékezetünkben. (Verve)

James Carter az újabb szaxofonos nemzedék jeles képviselője. Oldott, visszafogottan szen­vedélyes játékát Robert Altman Kansas City című filmjében a szélesebb közönség is élvez­hette; az emlékezetes szaxofonpárbajban Lester Youngot személyesítette meg a Joshua Red­man alakította vetélytárs, azaz Coleman Hawkins lehengerlő előadásmódjával szemben. Car­ter tavalyi lemezén (Conversation With Elders) a modern jazz nagyjait választotta part­neréül, legújabb CD-je (In Carterian Fashion – Carteri módon) is a stiláris útkeresés jegyében szü­letett, tükre annak a tájékozódási igénynek, amely az ezredforduló fiatal jazzmu­zsi­ku­sai­nak játékát jellemzi. A felvételek nem állandó együttessel, hanem az alkalomra összetobor­zott, változó összetételű formációkkal készültek, spektrumuk a bluestól a bebopon és a free, azaz a szabad játékon át a funky stílusig a jazz egész történetét magába foglalja. Az eklektikus anyag kovásza egyrészt a minden számban jelenlévő orgona (Craig Taborn, Cyrus Chestnut, Henry Butler), másrészt Carter ízes, egyéni szaxofontónusa. Az orgona a néger templomi istentisz­te­letekhez mint spirituális háttérhez kapcsolja a zenét, Carter érzéki, a távolságtartás és az azo­nosulás kettősségét magán viselő szaxofonjátéka (szopránon, baritonon és basszus-klarinéton is játszik) pedig a koordinátáit kijelölő művész útjelzéseként értelmezhető. Egy közösség erő­teljes hangja szólal meg ebben a vallomásos zenében: az a hagyomány, amely mindig is a jazz valódi hátterét alkotta, és James Carter játékából következően a jövőben is alkotja majd. (Atlantic)

(Napi Magyarország, 1998)