Öreg, nem vén (Flip Philips, Ruby Braff, Bob Dorough)

A jazzmuzsikusok általában nem érnek a halálukig. A jelenlét folyamatos kényszere felőrli kreativitásukat, az utazó életmód elkoptatja energiáikat. Sokak pályája korán véget ér, mások valahol megrekednek, és iparosként űzik tovább a mesterséget. Vannak persze kivételek, akik élemedett korukra is megőrzik alkotóképességüket, és folyamatosan meglepetést szereznek híveiknek.

Flip Fhilips a negyvenes-ötvenes években a Norman Granz lemezkiadó által elindított JATP, azaz "Jazz at the Philharmonic" sorozat egyik hőseként írta be magát a nagykönyvekbe. A szving stílusban gyökerező temperamentumos szaxofonozása a rögtönzésekre épülő koncertek látványos attrakciójává tette szerepléseit. Népszerűsége egy időben Lester Youngét is felülmúlta. Aztán a JATP-koncertek kora leáldozott, Philips hol volt, hol nem volt, amikor volt, akkor Benny Goodman, Woody Herman és mások zenekarában játszott, amikor nem volt, akkor golfozott. Mígnem 85 éves korában előrukkolt élete tulajdonképpen első önálló lemezével. És milyen lemezzel! "Swing Is the Thing", azaz "A szving az igazi" mondja a cím, Philips pedig bizonyítja, hogy noha a tűz már nem hevíti annyira, ma is a dallamos, elbeszélő szaxofonstílus mestere. Néhány számban fiatalabb bajnokokkal, James Carterrel és Joe Lovanoval száll ringbe, s játéka, bár hagyományosabb, nem kelt maradi benyomást. Nincs itt semmi hókuszpókusz, csak szívből jövő, belevaló szaxofonozás. Öröm hallgatni (Verve)

     A 74 éves Ruby Braff kornétos stílusa ugyancsak a szvinghez kapcsolódik, sokan Louis Armstrong hű követőjének tartják. Nyilván frazírozása, nem pedig hangzása alapján, amely a nagy előd harsányságával szemben bársonyosan puha. "Ruby Braff and Strings" című új lemeze különböző időpontban rögzített felvételeket kínál hallgatásra: az első csoport 1978-ban Londonban, a második 1999-ben New Yorkban készült kvintett felállásban, vonóskísérettel. Utóbbi aligha pályázhat minden jazzkedvelő tetszésére, de feltehetőleg nem is ez volt a cél. A kísérlet bevált: akadnak ugyan az érzelgősség határát súroló vonósbetétek a 18 számot tartalmazó lemezen, de Braff visszafogottan ritmikus, érzelmileg árnyalt trombitajátéka ezeket is képes visszahozni a jazz talajára. Egy nagy hangszerest kell üdvözölnünk a kornétos személyében, akit csak azért nem jegyeznek magasabban a fogadóirodákban, mert kívül maradt jazz megújulását előidéző mozgalmakon. Játszotta azt, következetesen, mesterien, ami bensőjéből fakadt. (Arbors records)

     Bob Dorough ott született, ahol Bill Clinton, de ez még nem volna elég ok a figyelemre. A kísérletező, különc zongorista-énekes egyebek között Mark Murphy és Mose Allison stílusára volt hatással, miközben maga majdnem végig névtelenségben maradt. 73 éves volt 1977-ben, amikor egy neves kiadó "felfedezte". Legújabb, "Too Much Coffe Man" c. opuszának már a címe – "Kávéhabzsoló" – jelzi, hogy Dorough iróniába mártotta hangszalagjait. Végül is nem akármi, ha egy énekes egy oklahomai békát választ elmélkedése témájául. De van más is, pl. "Marilyn, hazugok királynője", "Szerelem (az etimológiai szótár értelmezésében)", "Halleves vacsorára" és efélék. De vigyázat, ez nem vicc: ész, szellem és dzsessz ritka szórakoztató keveréke. Lehet annak kvalitásait és komolyságát kétségbe vonni, amiben Phil Woods fújja a szaxofont? (Blue Note)

(Magyar Nemzet, 2001)