Övé, miénk (Betty Carter)
"Csak egyetlen igazi jazzénekes van: Betty Carter" – mondta róla Carmen McRae, s ki ismerhetné legjobban a dolgok állását, ha nem a szakmabeli. Valóban: Lillie Mae Jones, alias Betty "Bebop" Carter soha nem hódolt be az amerikai populáris zenének, nem nevezte magát "popénekesnek" mint Ella Fitzgerald, sem "énekesnek", mint Sarah Vaughan. Ő jazzt énekelt, a bebopból kinövő hamisítatlan jazzt – már amikor tehette. Mert, hogy voltak idők, a hatvanas években, amikor – épppen eladásmódjának kevésbé populáris voltára hivatkozva – egyetlen lemeztársaság sem vállalta felvételeinek megjelentetését. Carter azonban bebizonyította, hogy a tehetség nem szükségképpen esik áldozatul az ízlésformálók üzleti számításainak: 1969-ben saját kiadót hozott létre, amely sorozatban jelentette meg jobbnál jobb lemezeit (Betty Carter, The Betty Carter Album, The Audience with Betty Carter), míg végül a Verve forgalmazni kezdte albumait. Carter egyedülálló stílusa az évek során mind szélesebb körben nyert polgárjogot, s a két "Grand Lady" halálát követően vezető helye immár vitathatatlan a jazzénekesek között.
Legújabb opusa (I`m Yours, You`re Mine) a pálya csúcsára ért, a technikai bravúrok iránt már mérsékelt érdeklődést mutató, a hangsúlyt a kifejezés érzelmi tartalmaira helyező művészként jeleníti meg. A hangot Billie Holiday és Sarah Vaughan példájából kiindulva ő is egyfajta hangszerként értelmezi, amely ugyanolyan funkciót hivatott teljesíteni, mint a zenekar többi instrumentuma. Erre tökéletes ritmus- és harmóniaérzékén túl egykori hangszerelési tanulmányai teszik alkalmassá. Ezzel a módszerrel, s nem egyébként páratlan scat-technikájával éri el, hogy előadásában a sokszor egyrétegű daloknak új jelentései és mélységei tárulnak fel. Carter a dallamot általában csak kiindulási pontnak tekinti, hajlításaival, díszítéseivel, váratlan tempó- és metrumváltásaival, modulációival, szaxofonszerű rögtönzéseivel a maga világát építi fel belőle. Mindezt virtuóz technikával, ami fergeteges tempójú számaiban ugyanúgy megnyilvánul, mint balladajátékában.
Az idő múlását, a feszítő belső tüzek lohadását jelzi, hogy az I`m Yours, You`re Mine hét szerzeményéből hat az utóbbi típusba tartozik. Időtartamuk öt-tíz perc között váltakozik, s ez arra vall, hogy az előadó a korábban jellemző frappáns, lendületes, olykor meghökkentően radikális fogalmazás helyett ma már szívesebben él a dallamfejtés kifinomultabb eszközeivel. Lemeze szolíd kiáltás harmóniáért: az I`m Yours egész hangokal lépegető varázsos akkordmenete, a Lonely House diszharmonikus kezdésből balladába oldódó panaszos témája, a Close Your Eyes magányt sugalló ének-bőgő kettőse, a Useless Landscape vígasztalan leltára, a September Song lírai hangütése az egyszer talán megélt, hiányzó boldogság és otthonosság iránti vágy lenyomatai.
Betty Carter legjobb felvételei mindig közönség körében készültek, a stúdiók személytelen légköre bénítóan hat rá. Vélhetően a megszerzett gyakorlat teszi, hogy ez korántsem érződik ezen a lemezen. Rendkívül igényes előadásmódja elsőrangú kísérőket feltételez, s korábbi zongoristái, John Hicks, Mulgrew Miller, Benny Green vagy Cyrus Chestnut ugyancsak magasra tették a mércét. A régi-új játékostársak, Curtis Lundy bőgős, Gregory Hutchinson dobos és a fiatal Xavier Davis zongorista alkotta, fúvós hangszerekkel bővített ritmusszekció állja az összevetést, szinte egy levegőt szívnak az énekesnővel. Különösen Davis puha, érzékeny zongorafutamai és Mark Shim telt, meleg szaxofonszólói illeszkednek hűen az előadói egyéniség apoteózisának, a jazzéneklés mintapéldájának tekinthető zenébe. (Verve)
I´m Yours, You´re Mine
Betty Carter – ének, Curtis Lundy – bőgő, Gregory Hutchinson – dob, Xavier Davis – zongora, Mark Shim – tenorszaxofon, Andre Heyward – harsona, Matt Hughes – bőgő
****
(Gramofon, 1997/1)