Paolo Vinaccia-Arild Andersen-Tore Brunborg: 'Mboro Boom

Amint azt a borítóról tudni lehet, az olasz származású, de hosszú évek óta Norvégiában élő, rock-, pop-, jazz- és népzenei körökbe egyaránt bejáratos Paolo Vinaccia dobos nor­vég és amerikai muzsikusokkal éppen San Franciscóban szerepelt, amikor egy hang­le­mezboltban véletlenül keze ügyébe került a szardíniai Il coro di neoneli énekegyüttes le­meze. Noha azelőtt semmilyen kapcsolat nem fűzte ehhez az olasz szigethez, a négy­ezer éves hagyományt ápoló kvartett CD-je felvillanyozó hatást gyakorolt rá. Sikerült elérnie, hogy a négy férfiú – név szerint Peppe, Ivo, Tonino és Nicola, tisztes polgári foglalkozá­sukat tekintve gránitfaragók – meghívást kapjon az 1996-os oslói Vossa jazzfesztiválra. Ezt az alkalmi, közös koncertet örökítette meg a szóban forgó CD.

Nem mindennapi zenét hallunk. 23+1 szám hangzik el a 73 perces lemezen; egy részük olasz népdal illetve feldolgozás, más részük azokat összekötő, a három muzsikus közös szerzeményeként/improvizációjaként jegyzett hangszeres darab. A kétfajta zene azonban nem különül el mereven egymástól, a hangszeresek gyakran bekapcsolódnak az énekesek szólamaiba, olykor meg az énekesek folytatják a hang­szerek játékát, íly módon jelölve ki a kétféle zenei világ érintkezési pontjait. A négyezer éves hagyomány egyedi előadásmódot takar. Legfőbb jellegzetessége a hang­képzés, hátul artikulált, élesen vagy mélyen zengetett torokhangokkal. A dallam hol négy szólamban hangzik fel, hol az egyik kórustag előénekli, majd társai három szólam­ban megismétlik, ritmikusan variálják vagy hangszálaikat hosszan rezegtetve körítik harmóniákkal. A hangszeres trióban a szaxofon viszi a jazzes vonalat, Andersen sokszor inkább a harmóniai alapokat hozza, Vinaccia pedig kemény ütéseiben gyakran rockos vagy egyes népzenékre jellemző aszimmetrikus ütembeosztásokkal él.

Vajon mi az, ami a hagyományos népzenét a huszadik század végi jazzel össze­kapcsolja? Az olaszoknál nem ritka a párhuzam keresése, elég, ha az ugyancsak dobos Enzo Lanzo Rondella Project-jére vagy a szaxofonos Carlo Actis Dato lemezeire uta­lunk. A közös szálak nem a zene formai jegyeiben, sokkal inkább mélyebb azonosságban keresendők. S ez nem más, mint a természetesség, az elemi kifejezésvágy, a csiszolatlan erő és a spontaneitás, amely mindkét zenének a sajátja. És ami a skandináv zenére álta­lában nem jellemző. Vinaccia mégis helyesen választotta meg partnereit, az élő felvétel túlvezérelt hangzásába jól illeszkedik Andersen robosztus bőgőzése és a Garbarek stílu­sára olykor kísértetiesen emlékeztető Brunborg szaxofonjának panaszosan szárnyaló hangja. A spontán alkotás mindannyiuk természetes közege, s ha a helyzet úgy kívánja, teljes intenzitással belevetik magukat a játékba. Ez a zene nem a kifinomult fülű intel­lektuelek tápláléka, csak nagy hangerőn hallgatva jut el az érzékekig. A divatos "világ­zene" elnevezés használata itt félrevezető volna, hiszen kulturális kalandorkodás helyett elemi jelenségek találkozásának lehetünk tanúi. Még úgy is, hogy egy szót nem értünk az eredeti olasz szövegből.

* * * *

(Gramofon, 1998/8)