Páratlan ütemek (Dave Brubeck, Brad Mehldau)

Egy lelkes magyarországi méltatója a zeneileg legképzettebb dzsesszmuzsikusnak nevez­te Dave Brubecket, ami körülbelül annyit tesz, mint ha azt mondanánk, hogy a kalapács­vetők között Zsivótzky Gyulának volt a legnagyobb bélyeggyűjteménye. Soha senki nem firtatta azt, hogy Louis Armstrong hány iskolát járt ki, mégsem volt soha kérdéses, hogy Duke Ellingtonal egyetemben a dzsessz legnagyobb egyéniségei között a helye. Mindez nem jelenti azt, hogy képzettsége ellenére Dave Brubeck ne volna jelentős dzsessz­muzsikus, még ha akadnak is olyanok, akik kétségeket támasztanak a dolog lényegét, azaz szvingelési képes­sé­geit illetően, s azt állítják, hogy Paul Desmond fátyolos altszaxo­fonhangja nélkül a zongorista soha nem tett volna szert ilyen népszerűségre. Akárhogy is, Brubeck a hosszú évek során temérdek lemezt készített, s bár nem ő kezdett először a dzsesszben páratlan ütem­beosz­tá­sokat használni, az újítás az ő nevéhez kapcsolódva került be a műfaj történetébe, ami ön­magában ok a halhatatlanságra.

Brubeck legemlékezetesebb együttesével, amelyben Desmond szaxofonozott, Eugene Wright bőgőzött, Joe Morello dobolt, 1963. február 21-én a New York-i Carnegie Hallban adott koncertet. A hétköznapinak ígérkező este a kvartett talán legsikeresebb szereplésének bizonyult. A krónikák szerint ennek oka a méretei ellenére (3300 néző befogadására alkalmas) bensőséges hangulatú terem, a színpad és a nézőtér közötti köz­vetlen kapcsolat, ami rend­kívüli teljesítményre ösztönözte a muzsikusokat. Az együttes híres számain (Take Five, Blue Rondo a la Turk, Castilian Drums, Bossa Nova U. S. A.) kívül felhangzik korabeli sláger (Pennies from Heaven), örökzöld (For All We Know), sőt egy blues is (St. Louis Blues). Együtt van minden, ami a zenekar hangzásának sajátosságát adta: a melodikus improvizációk, a páros és páratlan ütemek váltakozásai, Brubeck és Desmond egymást ellenpontozó szólamai. A felszabadult, ihletett és erőteljes előadásmód magával ragadta a közönségét, és vélhetően ugyanazt a hatást gyakorolja majd a koncertet megörökítő album mai hallgatóira is. A The Dave Brubeck Quartet at Carnegie Hall címmel ─ kettős CD-n ─ hozzáférhető anyag nemcsak az együttes törté­ne­tében nevezhető korszakosnak, de helyet kér magának minden idők legjobb koncertfel­vételi között is. (Columbia/Legacy)

Bár ugyanazon a hangszeren játszik, habitusban, irányultságban jelentősen külön­bözik idős pályatársától a dzsesszbe a kilencvenes évek második felében berobbant Brad Mehldau. A lírai, meditatív alkatú zongorista The Art of the Trio c. sorozatával külön­leges helyet vívott ki magának nemzedéktársai között. Places (Helyek) c. lemezét uta­zásai inspirálták, bár az e­gyes szerzeményeknek nincs közük a címül választott hely­szí­nekhez, tehát nem prog­ram­ze­néről van szó. Inkább hangulatokról, élményekről, benyo­másokról, érzetekről, gondola­tokról, amelyek a filozofikus beálítottságú zongoristát kom­ponálásra késztették. A felvételek között szóló és trió darabok egyaránt akadnak, utób­biak a bevált játszótársak, Larry Grenadier (bő­gő) és Jorge Rossy (dob) közre­mű­ködé­sével. Mehldaura indulásakor Bill Evans volt nagy ha­tással, játékát utóbb Keith Jar­ret­téhez hasonlították. A párhuzam ma már erőltetettnek hat, a fiatal művész a saját világát építi, amely ezen a lemezen, amelyet akár dalciklusnak is te­kint­hetünk, egy-egy téma, dallam, riff klasszikus formakultúrát idéző, alapvetően tonális, im­pul­zívan rög­tönzéses kibontásában nyilvánul meg. Mehldau nem a blues felől érkezett a dzsessz­be, játékának dinamizmusa és ritmusközpontúsága azonban megóvja attól, hogy esz­tétizáló irányba tévedjen. Egy mély gondolkodású, kiemelkedő pianisztikus képességű előadó érze­lem­gazdag, modern hangvételű lemeze a Places: nyer vele, aki útitársul szegődik. (War­ner)

(Magyar Nemzet, 2001)