Program, zene (Danilo Perez, Bob Belden)

A dzsessz történetében is több évtizeddel ezelőtt jött el a perc, amikor a muzsikusok szűk­nek érezték a dalforma kínálta lehetőségeket, és tágabb kompozíciós keretekben kezdtek gon­dolkodni. Az erőfeszítést változó siker kísérte, a mai napig vita folyik például arról, hogy a legnagyobb zeneszerzőként számon tartott Duke Ellington késői, többtételes szvitjei vajon magasabb minőséget képviselnek-e, mint a lemezfelvételi technológia miatt három percre korlátozódó, korai darabjai.

A panamai születésű Danilo Perez zongorista Szülőföld című lemeze is a hagyományos dzsesszidiómát meghaladó elképzelés jegyében fogant. A hazája kulturális nagykövetének kinevezett muzsikus az őt ért zenei hatások szintézisére tett kísérletet, s azokból akad szép számmal. Gyermekkorában Közép- és Dél-Amerika népzenéit szívta magába, majd klasszikus zenei tanulmányokat folytatott, végül belépett életébe a dzsessz. A lemez központi szerzemé­nye a chicagói fesztivál felkérésére komponált, többtételes Suite of the Americas, amely az észak-és dél-amerikai dalformák, ritmusok koncentrált ötvözete. Perez a poliritmika nagy­mes­tere, vannak olyan szerzeményei, amelyekben négy hangszer négyféle ritmusban játszik. Igaz ugyan, hogy a női énekhang hangszerszerű szerepeltetése és dallamvilága Chick Corea 70-es évek eleji Return to Forever együttesét idézi, s a sokféle hatás elegyítésének koncepciója időnként rátelepszik a zenére, de a Szülőföld sokrétű zenei szövete egy rendkívüli tehetségű zongorista-zeneszerző kéznyomát viseli magán. A latin, de nem kubai ihletésű anyagot a le­mezen meglehetősen népes és igen népszerű szereplőgárda szólaltatta meg, míg a koncer­te­ken, például a minapi washingtoni bemutatón az előadók közötti intim és közvetlen kapcsola­tot feltételező kvintett változatban hangzott el. (Verve)

Bob Belden hangszerelő-szaxofonos neve kevéssé ismert Magyarországon. A Texasból New Yorkba költözött muzsikus a klasszikus és a popzenéből vett darabok dzsesszesített változataival tett szert ismertségre a szakmában. Első önálló alkotása, a Black Dahlia prog­ramzene, létrejöttét egy fiatalon eltűnt, misztikus életű és titokzatos halálú hollywoodi szí­nésznő sorsa ihlette. Belden intellektuális beállítottságú, iskolázott zenész, a legnagyobb hatást Puccini, Berg és Henze operái, valamint a Chinatown című film zenéje gyakorolták rá. Mindez közvetlenül megnyilvánul a vezérmotívum, illetve a filmszerű hatásmechanizmusok és az olykor bombasztikus hatású kontrasztok használatában. Ilyen méretű vállalkozásra két­ségkívül ritkán akad példa a kortárs dzsessz-irodalomban: a nagyzenekarra komponált, tizen­két részre tagolt darab a hangszerek és a hangszínek pazarul széles skáláját vonultatja fel. A darabhoz maga Belden írt emelkedett hangú bevezetőt, a létfilozófia nagy kérdéseinek tag­lalása azonban – hogy Duke Ellington klasszikussá vált megjegyzését idézzük – vajmi keveset érne, ha a zenéből hiányozna a swing. Erről azonban gondoskodnak a kitűnő muzsi­kusok, akiknek rögtönzései, mint oxigén a vérben, élettel telítik a zenei vázat. (Blue Note)

(Magyar Nemzet, 2001)