Rezes vágott (Steve Turré, Rosewell Rudd)

Hogy a legtöbb dzsesszmuzsikus miért választja a szaxofont mondjuk a harsona helyett, arra kézenfekvő magyarázat kínálkozik: mert könnyebb rajta játszani. Mindennek ellenére mindig akadtak bátrak és merészek, akik izgalmasabbnak tartották az árral szemben úszni. A harsona már a klasszikus New Orleans-i zenekari típusnak része volt, fontos szerepet töltött be a nagyzenekari swing stílus kialakulásában, a modern, kísérletező irányzatok pedig a végletekig kiaknázták a nem temperált instrumentumban rejlő lehetőségeket.

Steve Turre igazán mestere választott hangszerének, de nem éri be annak kizáróla­gos­ságával. Felfedezte és dzsesszhangszerré léptette elő a tengeri kagylót, amely tett önmagában elegendő ahhoz, hogy beírja vele nevét a műfaj történetébe. Az „In the Spur of the Moment” (A pillanat hevében) c. CD Turre muzsikusi énjének különböző vetületeit tárja a hallgató elé: a három blokk a blues, a modern-modális zene, illetve az afro-kubai stílus jegyében, külön­bö­ző kvartett-összetételben került lemezre. A zongora mögött az első dalcsoportban Ray Charles, a másodikban Stephen Scott, a harmadikban Chucho Valdes ül, a ritmusszekciókban hasonlóan neves muzsikusok kaptak helyet. A kezdeményezés rendhagyó, a zene kevésbé: Turre nem a hagyomány megkérdőjelezésében, hanem bővített újratermelésében találta meg küldetését. A zenei zsánerekben való jártassága lefegyverző, de nem volna elegendő ok a figyelemre, ha nem társulna a hangszer megannyi hagszín- és kifejezésbeli lehetőségét bemu­tató, ötletgazdag harsonajátékkal. Életöröm – melankólia, lendület – visszafogottság, éles tó­nus – fátyolos megszólalás, rezes hangzás – hangutánzás: az élvezetes lemez a kezdő harso­ná­zóknak stílusiskola, a haladóknak csemege, a szaxofonosok meg jobb, ha elvonulnak gyako­rolni az erdőbe. (Telarc)

Míg Turre zenéje változat a hagyományra, az idősebb muzsikustárs, Roswell Rudd élet­műve nem egyéb, mint a hagyomány kerülgetése. New York Art Quartet, Albert Ayler, Jazz Composer’s Orchestra, Archie Shepp, Carla Bley ­– korábbi partnerei között a dzsessz nagy lázadóit és újítóit találjuk. Az utóbbi években ritkán jelentkezett önálló lemezekkel, ezért is becses a „Broad Strokes” (Ecsetvonások) c. CD-je. A kor szavával mondhatnánk, posztmo­dern mű, de elégedjünk meg annyival, hogy igazi eklektikus alkotás. Mi más lehet az, amely Elvis Costelló szerzeményét épp úgy kiindulási pontul választja, mint Duke Ellingtonét vagy Thelonious Monkét, hogy Rudd saját kompozícióiról ne beszéljünk. Ez nem a téma-rögtönzés-témalezárás kényelmesen egyszerű világa, itt a különböző méretű előadói apparátusra szabott hangszerelések a meghatározóak. A számok többsége lassú, balladisztikus, Rudd nagy hang­súlyt fektet a dallamok tiszta megformálására. Persze a maga módján: a lemez alcíme az lehetne, hogy „Kalandozás a disszonancia birodalmában”. E téren Monk „Coming on the Hudson” c. témájában megy a legmesszebbre Steve Lacy szopránszaxofonos közreműkö­dé­sével. Az eklektika másik pólusa Rudd bizarr próbálkozása a városi dzsesszballada műfa­jában („God Had a Girlfriend), illetve Saint-Sains egyik témájának feldolgozása a Sonic Youth közreműködésével. Az avantgárd magatartás konszolidálódásának jele az ének szere­peltetése három szerzeményben is, többek között a groteszkbe hajló Sheila Jordan bevoná­sával. A megannyi irányba mutató izgalmas zenei anyag egészében véve ritka szellemi kihí­vás a neobop stílus uralkodásának korában. (Knitting Factory)

(Magyar Nemzet, 2000)