Ritmus és lélek (Jane Bunnett, MIchel Camilo)
Létezik dzsessz Amerikán kívül is. E látszólag vitathatatlan megállapítás furcsa mód épp a szülőhazában szorul újfent bizonyításra. Ha az ember felüt egy amerikai magazint vagy lexikont, nagyítóval keresheti a szócikkeket, amelyek más földrészek muzsikusaira utalnak. Kulturális sovinizmus, tudatos protekcionizmus, avagy rest tájékozatlanság a megkülönböztetés oka? Alighanem mindegyik. Pedig a világ CD-termésben bőven akadnak olyan kiadványok, amelyek bármilyen összehasonltásban megállják a helyüket. Különösen, ha éppen amerikai kiadók gondozásában jelennek meg.
A kanadai Jane Bunnett szopránszaxofonos/fuvolista már akkor eljegyezte magát a kubai zenével, amikor a „latinmánia” újabb hulláma még messze volt Észak-Amerika partjaitól. Legújabb, „Ritmo+Soul” c. lemezét nem dzsesszistákkal, hanem egyházi és népzenészekkel készítette, azaz a kubai zene mélyrétegeihez nyúlt vissza. Két zenei kultúra ötvöződik lemezén úgy, hogy mögötte ott érződik az őshaza, Afrika szelleme. A lemez címe találóan összegzi a lényeget, a ritmus és a lélek találkozását, ami olyannyira jellemző az afro-amerikai zenére. A lélek a muzsikusokból fakad, a ritmus a kulturális háttérből táplálkozik, a kettő együttese eredeti, erőteljes, olykor fenséges zenében ölt testet. Az előbbi az ének kitüntetett szerepében (Dean Bowman, Ernesto „El Gato” Gatell) és Jane Bunnett, illetve a trombitás férj, Larry Cramer stílusos hangszerszólói révén nyilvánul meg, utóbbiról a kubai ütős hangszerek és az afrikai kalimba poliritmikája gondoskodik. Zenei vezetőként és zongoristaként a lemez elkészítéséből meghatározó szerepet vállalt Hilario Durannak. (Blue Note)
Más égtájra visz a zongorista Michel Camilo és a gitáros Tomatita „Spain”, azaz Spanyolország című CD-je. A könnyedebb, dallamosabb latin zene ismert darabjai (Spain, Bésame Mucho, Aire de Tango) hangzanak fel a lemezen, de a témák a két kiváló hangszeres felfogásában csak kiindulópontul szolgálnak: a lényeg a virtuóz hangszeres képességekre épülő magas szintű közös játék, ami új értelmet visz az olykor triviálisként ható szerzeményekbe. A dominikai születésű, két évtizede az Egyesült Államokban élő Camilo rendkívüli technikájú zongorista, gyakran él polimetrikus megoldásokkal; a gyors kezű spanyol Tomatita pedig bátran felveheti a versenyt a flamenco nagyjának tartott Paco De Luciával vagy a vele gyakran együtt játszó brit John McLaughlinnal. Ritmus, melódia, az érzelmek tág amplitúdója: szenvedélyes latin dzsessz, egy zongora és egy gitár jóvoltából. (Lola/Universal)
(Magyar Nemzet, 2000)