Stan Getz, az ifjú (The Complete Roost Recordings)
Ha a jazzben van szaxofonhang, amely mindenki számára azonnal felismerhető, Stan Getz-é az. Ebben a nehéz életű, kábítószerfüggő emberben egyszerre két lélek lakozott: kiszámíthatatlan, nyughatatlan természetű, ugyanakkor érzékeny muzsikus volt, aki fátyolos, levegős tónusú játékával, bensőséges hangvételű rögtönzéseivel elbűvölte a közönséget. Tizenöt éves korában már hivatásos zenészként játszott, attól kezdve csaknem fél évszázadon át járta a zene országútját. Fiatalkori lemezeit nagy elismeréssel fogadta a szakma, a jazzt a brazil zenével ötvöző hatvanas évekbeli lemezei pedig a szélesebb közönség előtt is népszerűvé tették. A szakirodalom a legjobb felvételei közé sorolja a Roost Records által 1950-52-ben készítetteket, amelyek most három CD-n, három, eddig kiadatlan számmal bővítve, az elérhető legjobb hangminőségben újra megjelentek (Stan Getz – The Complete Roost Recordings).
Nyolc helyszín, nyolc időpont 1950. május 17-e és 1952. december 19-e között, összesen ötvenhat felvétel, beleértve némelyik második változatát: ez, illetve további három, a Count Basie-zenekarral 1954-ben rögzített szám teszi ki a mintegy kétszáz percnyi anyagot. Getz huszonhárom éves volt akkor, amikor lehetősége nyílott arra, hogy a bebop úttörőjét, Charlie Parkert is kísérő együttessel készítsen lemezt. Az Al Haig (zongora), Tommy Potter (bőgő) és Roy Haynes (dob) alkotta kvartettel hét számot vettek fel, majd fél év, illetve további három hónap múlva Horace Silver (zongora), Joe Gallaway (bőgő) és Walter Bolden (dob) társaságában újabb tizennégy dal került lemezre. Közös jellemzőjük a háromperces időkorlát, ami a téma rövid exponálására és gazdaságos szólókra késztette a zenekart. A második lemez a bostoni Storyville klubban 1951. október 28-án rögzített híres fellépés anyagát tartalmazza, amelyen Jimmy Raney (gitár), Al Haig, Teddy Kotick (bőgő) és Tiny Kahn voltak a szaxofonos partnerei. A szerencsés órában készült felvételt kiforrott együttes játék, sodró lendület és ihlető klubhangulat teszik emlékezetessé. A muzsikusok szólisztikus kibontakozását nagymértékben elősegítette, hogy nem kellett időbeli korlátokra figyelniük, a felvételek között hat-hét percesek is akadnak. Végül a harmadik lemezen a Jimmy Raney-vel (zongoristák: Horace Silver és Duke Jordan), valamint Johnny Smith gitárossal készített, újból három percben maximált stúdiófelvételek sorakoznak inkább zenei, mint időbeli szempontok szerinti válogatásban.
Ezeken a Roost-felvételeken már minden megmutatkozik abból, ami Sten Getz-t, a muzsikust jellemezte: az altszaxofon magasságával vetekedő, Lester Young által inspirált, vibrato nélküli, tiszta, érzelemteli tenorhangzás, rendkívüli melodikus érzék, a harmóniai finomságok iránti fogékonyság, biztos ritmikai készség és a belső tűz, ami játékát áthatotta. A melankolikus, lassú balladákból fájdalom és elvágyódás sugárzik, az érzelmi töltés azonban a gyors, olykor fergeteges tempójú darabokból sem hiányzik. A szaxofonos – talán éppen az időkorlátok miatt – olyan összeszedettséggel fújja a hangszerét, amire későbbi pályáján csak ritkán adódott példa. A végső formáját ötéves kutatómunkával elnyert albumnak minden valamirevaló dzsesszgyűjteményben helye van. (Blue Note)
(Napi Magyarország, 1998)