Stefon Harris and Blackout: Urbanus

Ígéretes felfedezettként indult, ám mindeddig nem tudta igazán kiteljesíteni magát a ma 37 éves vibrafonos, holott mindig koncepcionálisan gondolkodott a zenéről. Az Urbanus sem kivétel. Eric Dolphy óta minden jazzista szíve megdobban a basszusklarinét hallatán, ám a Joe Zawinul által két-három évtizede ismertté tett vocoder (a beszélt hangot torzító eszköz) vagy a Fender zongora hangzása lehűti a kedélyeket. Pedig a különleges hangszerösszetétel épp úgy az újításvágy kifejeződése, mint az ismétlődésekre, elmozdulásokra és kontrasztokra épülő megannyi szokatlan, izgalmas kompozíciós megoldás, vagy a vonós és fúvós hangszerekkel bővített, sűrű szövetű, gyakran aszimmetrikus, összehangolt játékra építő hangszerelés. Stefon Harris világa a jazz egyszer volt, progresszív (bebop, hard bop) korszakának jegyeit a jelen (hip-hop és funky ritmusok, elektronika, hangmodulációk) attribútumaival elegyíti a korszerűség igézetében. Az irány azonban túlságosan kanyargós, fókuszálatlan ahhoz, hogy koherens rendezőelvként volna értelmezhető. És ez nemcsak a lemez egészére, hanem egyes számokra is vonatkozik. Pedig a gárda kitűnő erőkből áll. Harris vibrafonon és marimbán, szóló és kísérő szerepben egyaránt jeleskedik anélkül, hogy játéka túlságosan dominánssá válna. (Hangszerének lágy hangzása viszont óhatatlanul oldja a kemény ritmusokat). Casey Benjamin nemzedéke ígéretes altszaxofonosa (ő „énekel” a vocoderen is), Matt Carey a szintetizátorból csal ki ’korszerű’ hangzásokat, Terreon Gully pedig intenzív dobolással pontozza vagy tördeli a ritmust. Stefon Harris hét Bule Note-album és három év szünet után a Concord céghez szerződött át, de a beteljesedésre a jelek szerint még várni kell.

* * *

(Gramofon, 2010/2)