Szaxofonparádé (Jesse Davis, Michael Brecker)

A szaxofon a jazz zászlóshajója, első számú szólóhangszere. A jazzvilág mindig megkü­lönböztetett figyelemmel fordul az új szaxofontehetségek felé, a friss hangokat, az új tájéko­zódási pontokat várja tőlük. Az utóbbi időszak terméséből egy fiatal alt- és egy középkorú tenorszaxofonos CD-jét választottunk ki bemutatásra.

Jesse Davis nevét kevesen ismerik Magyarországon, holott a kaliforniai Concord kia­dó­nál sorrendben már a hatodik lemeze látott napvilágot. Eddig olyan partnerekkel játszott,  mint   Hank Jones, Mulgrew Miller és Brad Mehldau zongoristák, Nicholas Payton trombitás, Rufus Reid és Ron Carter bőgősök, Lewis Nash és Leon Parker dobosok. Az imponáló névsor a leg­újabb, First Insight (Első betekintés) című CD-n is folytatódik, amelyen Millerhez és Carter­hez Péter Bemstein gitáros és Kenny Washington dobos csatlakozott. Az első vonalbeli part­nerek jelenléte eleve sokat sejtet, s a kilenc szám meghallgatása után nincs is ok a csaló­dásra. Davis kettős minőségben, hangszeresként és zeneszerzőként is jegyzi az anyagot. A jazzben ritka az olyan lemez, amelyen minden szerzemény egyetlen szerző műhelyéből kerül ki, hi­szen a kompozíciós és a szólista képességek nem törvényszerűen esnek egybe. Davist első le­mezei után bírálatok érték a választott anyag egyenetlenségei miatt, s ezen a CD-n sem min­degyik darab mérhető Duke Ellington-i mércével, de valamennyi alkalmas hangszeres és szó­lista képességei bemutatására, ami a jazzmuzsikus legfontosabb megnyilvánulása. A szer­ző igyekszik tágítani a választott kereteket, de tartózkodik a formabontástól: a világosan tagolt szerkezetek híve. Szólistaként Davis több mint figyelemre méltó tehetség: szaxofonjának tó­nusa egyéni, érzelemgazdag, szólói gördülékenyen formálódnak. Miller és Bernstein stílusos rögtönzésekkel veszik ki részüket a játékból, a régen hallott Carter pedig újfent bizonyítja, hogy napjaink legjelentősebb bőgősei között a helye. Ez a sokszínű, gondosan megformált lemez örömet szerez mindazoknak, akik a jazz továbblépését a hagyományok újraértelme­zé­sétől és nem elvetésétől várják.

Az altszaxofonossal ellentétben a tenoros Michael Brecker nem szorul bemutatásra. A 49 éves New York-i muzsikus negyedszázada a jazz élvonalában van, mint korunk legkitű­nőbb szólistáinak egyike. Pályája mégis arra példa, amit az előbb a jazzmuzsikusok tulaj­don­sá­gai­ról mondtunk. Ugyanis megle­hetősen későn. 1987-ben jelentkezett először önálló lemez­zel, és albumai zenei szempontból min­deddig alatta maradtak a szólistaként keltett várako­zásoknak. Érdeklődése a kezdetektől kettős irányú: fivérével, Randy-vel a hetvenes években a jazz-rock élvonalában tevékenykedett, elektromos hangszerekkel kísérletezett, de ezzel pár­hu­zamosan akusztikus kortárs produkciókban is rendszere­sen részt vett. A legfrissebb, Two Blocks from the Edge (Két háztömbnyire a peremtől) című opusban is visszatér az alapokhoz, a tisztán akusztikus hangzáshoz. Brecker modernebb felfogásban közelít a jazzhez, mint Davis, ener­gikus, nagy ívű rögtönzéseiben gyakran feszegeti a harmóniai határokat. A kitűnő ritmus­szekció (James Genus – bőgő, Jeff „Tain" Watts – dob, Don Alias – ütőhangszerek) rendkívül kemény, sűrű alapot teremtett a szaxofonos drámai feszültségű improvizációihoz, amit jó­tékonyan ellenpontoznak a régi játszótárs, Joey Calderazzo kifinomult zongorafutamai. A szaxofonos négy számot szerzett, a legizgalmasabb az ötletes Delta City Blues. A Two Blocks egyneműbb, céltudatosabb zenei megnyilatkozás, mint Brecker bemutatkozó albuma volt. A vetés, úgy látszik, kezd beérni. (Impulse!)

(Napi Magyarország, 1998)