Szelet fogni (Maria Schneider)

Valahogy minden évtizedben felbukkan egy-kettő. A hetvenes években Tokyo Akyoshi, a nyolcvanas években Carla Bley vitte el a pálmát a zeneszerzők és a hangszerelők listáján az erősebb nem jelöltjei elől, és most itt van a legújabb felfedezés, Maria Schneider. Hangszere, csakúgy, mint elődei esetében, a zenekar. A 17 tagú New York-i muzsikuscsapat, amelynek tagjai hétfő esténként a Visions klubban verődtek össze csak úgy, szerelemből, hogy Ms. Schneider szerzeményeit játsszák. E sorozat eredménye a Coming About (Szelet fogni) című, több mint hetven perces CD.

A 36 éves Maria Schneider eredeti zenével rukkolt elő: valódi jazz, anélkül, hogy egyetlen szokványos blues-fordulat vagy nagyzenekari riff volna benne. Míg Akyoshi a hagyományos nagyzenekari jazz-idiómát modern, egyéni ízzel árnyalta, Bley az európai köz-zenék elemeinek sokszor ironikus alkalmazásával a közepes, nagy és “nagyon nagy-zenekari” jazz formatárát bővítette-tágította, addig Schneider a maga zenei látomásainak megfogalmazására használja a jazz kifejezőeszközeit. Volt persze hol és kitől ellesnie a szakma fogásait: Bob Brookmeyernél tanulta a nagyzenekari hangzás ismérveit, és három évet eltöltött a modern zenekari hangszínek nagy mestere, Gil Evans oldalán is. Maga is megállapítja, hogy zenei gondolkodásában saját képzetei, álmai, emlékei a meghatározóak; kompozícióit személyes teremtményeinek tekinti, amelyek a zenekari játék során nyerik el végső formájukat.

A szimmetrikusan építkező lemez középpontjában a Monterey fesztivál felkérésére komponált, Scenes from the Childhood című háromtételes, több mint félórás szvit áll, amely impresszionisztikus programzene: előbb a gyermekkor képzeletbeli szörnyei keltette félelmet (drámai tézis), majd az egykori környék szürrealista képeit (szemlélődő antitézis), végül egy emlékezetes vízi jelenet, a feltámadó szélben lendületet vevő hajókázás élményét (feloldó szintézis) festi le. A ritmika, a basszusgitár a rock hatását mutatja, a hangszerelés azonban rendkívül árnyalt; polifonikus szöveteivel, a kifejlett dramaturgiai érzékről tanúskodó dinamikai fokozásaival mindhárom tételnek önálló karaktert ad, amiben nagy része van Scott Robinson, Tim Hagans, Frank Kimbrough és Rick Margitza szólóinak. Az El Viento spirálisan kibomló fátyolos témájával, flamenco érzetével, erőteljes, rezes felrakásaival a lemez lendületes nyitódarabja. A Love Theme from Spartacus Alex North szerzeményének feldolgozása, amely Rich Perry tematikus szaxofonszólójára épül. E két darabban különösen szemléletesen érvényesül Schneider egyik törekvése, a kompozíció és az improvizáció egymásba fonódása. A Giant Steps, a lemez leghagyományosabb, lendületesen swingelő jazzdarabja, bővített akkordokkal kísérletező tanulmány Coltrane boszorkányos harmónia­meneteire. Végül a lemezt záró Waxwing pasztellképei Greg Gisbert szép szárnykürtszólójával elúsznak az éterben, maguk után hagyva a csendet a világjárás után.

Maria Schneider drámai erővel építkező zenéje nem big band jazz a szó hagyományos értelmében, hanem zenekari jazz, amiben benne van mindaz, ami a jazzben eddig történt, és ami ma történik. Dallamvilágában a tonalitáshoz kötődik, de bonyolult szövetté fejlesztett harmóniáival gyakran kilép annak keretei közül; a képeket, hangulatokat megragadó plaszticitással festi meg; vonzódik az érzéki széphez, de nem riad vissza a disszonanciától sem; a zenekart intenzíven foglalkoztatja, a réz- és nádfúvós szekciók hangzását bravúrosan elegyíti, vagy éppen ellenkezőleg, kontrasztálja. Ha nem hölgyről volna szó, azt mond­hatnánk, tökéletesen ura eszközeinek. Muzsikusai hangszerkezelésükből következően gyakorlott stúdiózenészek, olyan stiláris tájékozottsággal, ami nélkülözhetetlen Maria Schneider korokat átfogó, szárnyaló (és fehér) zenéjének előadásához.

Coming About

Maria Schneider – zeneszerző, hangszerelő, karmester; Mark Vinci – alt- és szopránszaxofon, klarinét, altfuvola; Tim Ries – alt- és szopránszaxofon, klarinét; Rich Perry – tenorszaxofon; Rick Margitza – tenorszaxofon; Scott Robinson – baritonszaxofon, basszusklarinét, fuvola, theremin; Charles Pillow – angolkürt, klarinét; Tony Kadleck, Greg Gisbert, Laurie Frink, Tim Hagans – trombita, szárnykürt; Keith O`Quinn, Rock Ciccarone, Larry Farrell – harsona; George Flynn – basszusharsona; Ben Monder – gitár; Frank Kimbrough – zongora; Tony Scherr – nagybőgő, basszusgitár; Tim Horner – dob

*****

(Gramofon, 1997/2)