Szirénhangok régiektől (Blue Note újra)

 

Ismét virágkorát éli a Blue Note, az 50-es, 60-as évek legfontosabb lemezcége, részben korabeli felvételek újrakiadásával, részben kortárs előadók lemezeinek megjelentetésével. A régi anyagok a sztereo térhatást plasztikusan érvényesítő legendás hangmérnök, Rudy van Gelder újrakeverésében, RVG megjelöléssel jelennek meg. Aki őrzi az egykori bakeliteket, meg tudja ítélni, előnyére változott-e a világ fél évszázad alatt. A hangzásnál persze fontosabb a zene, ami több évtized távlatában is őrzi dinamizmusát, vitalitását.

     Art Taylor, az akkoriban uralkodó hard bop stílus meghatározó dobosa elsősorban más muzsikusok kísérőjeként írta be nevét a lexikonokba, mindössze öt lemezt jegyzett saját nevével. Az 1960-as A. T.’s Delight felvételén Miles Davis partnereivel alkotta a rit­mus­szekciót olyan szólisták közreműködésével, mint Stanley Turrentine szaxofonos és Dave Burns trombitás. Carlos „Potato” Valdes kongás csatlakozása néhány számban latinos ízt visz a kitűnő szólókkal tűzdelt, lendületes zenébe.

A hard bopból indult Jackie McLean altszaxofonos is, hogy aztán kötetlenebb – és absztraktabb – zenélés irányába lépjen tovább. New and Old Gospel című 1967-es lemezén szólistatársa Ornette Coleman, a free dzessz úttörője, aki azúttal nem altszaxofonon, hanem trombitán játszik. Mint a cím is jelzi, a zene a hagyomány és a modernség koordinátái között mozog, a két muzsikus zongora-bőgő-dob kísérettel szabadon közlekedik a harmóniák között/fölött. Izgalmas párost alkotnak, s bár különböző egyéniségek, összeköti őket a közös gyökér, a blues.

Andrew Hill Compulsion című 1965-ös lemeze a post-boptól az avantgárd felé mozduló, zeneszerzőként is jelentős zongorista nagy korszakából való. A négy kompozíciót nyolc tagú együttes szólaltatja meg, benne három ütőhangszeressel, jelezve a ritmus kiemelt szerepét. Hill vázlatos szekesztésmódja tág teret enged a szólistáknak, ami különösen kifizetődő, ami­kor olyan remek hangszeresek állnak rendelkezésre, mint Freddie Hubbard trombitás vagy John Gilmore szaxofonos.

Nincs olyan év a dzsessz világában, hogy valamilyen régi, elfeledett vagy raktárakban porosodó felvétel elő ne kerüljön a kiadók szalagtárából. Ilyen csemege Charles Mingus bőgősnek az egyik amerikai egyetemen 1964-ben rögzített koncertje, amely Cornell 1964 címmel dupla CD-n jelent meg. Pár héttel a híressé vált Town Hall-beli fellépés és az azt követő, részletesen dokumentált európai turné előtt a szextett teljes készültségben szólaltatja meg Mingus klasszikussá érett szerzeményeit. Eric Dolphy altszaxofonos/basszusklarinétos neve nem véletlenül szerepel a boritón a zenekarvezetőé mellett: improvizációi egy kiemel­kedő egyéniség határokat feszegető, a személyiség kultuszát hirdető megnyilatkozásai.

Életkorban a fenti nagy generációhoz tartozik a nyolcvanas éveiben járó Hank Jones, a a nála három évtizeddel fiatalabb Joe Lovanoval készített Kids című lemeze azonban nem újrakiadás, hanem mai termés. A swingben és a bopban gyökerező zongorista és a modernebb felfogást képviselő tenorszaxofonos immár harmadik, ezúttal koncerten rögzített CD-je a bensőséges kamarazenélés magas rendű példája: rendkívüli stílusismeret, kivételes muzi­kalitás és a közös zenélés öröme sugárzik minden pillanatából.

(Magyar Hírlap, 2007)