Terence Blanchard: Jazz in Film

A téma – a jazz és a film kapcsolata – történeti kalandozásra csábít, ám vizsgálatunk konkrét tárgya, no meg a terjedelem által szabott korlát arra késztet, hogy figyelmünk hatósugarába csak a felvételt jegyző muzsikust vonjuk be. Terence Blanchard, a nyolcvanas években jelentkezett post-bop nemzedék Wynton Marsalis árnyékában felnőtt, emiatt kissé háttérbe szorult tagja jó évtizede eljegyezte magát a filmzenével. Kapcsolata Spike Lee rendezővel 1987-ben kezdődött, s azóta olyan filmek zenéjének komponálásában nyilvánult meg, mint a School Daze (1987), a Jungle Feever (1991), a Malcolm X (1992), a Clockers (1995) és a Four Little Girls (1997). A lista azt jelzi, hogy ez a vonzalom jóval több, mint alkalmi megbízások véletlenszerű sorozata: a trombitásként egyéni hangú játékossá fejlődött Blanchard esete arra példa, hogyan válhat egy hangszeres muzsikus egy másik művészeti ággal kialakuló kapcsolata révén zeneszerzőként és hangszerelőként is markáns egyéniséggé.

A Jazz in Film című CD e kapcsolat újabb manifesztációja: Blanchard a saját munkák után régi filmek híres betétdalai előtt tiszteleg a lemezen. Kiindulópontja az a felismerés lehetett, hogy a zene alapjában véve a film mellékszereplője, s noha hatáskeltő és hangulatfestő dramaturgiai funkciója vitathatatlan, ritkán áll meg a lábán önálló műalkotásként. Blanchard igazságot kívánt szolgáltatni a képzeletét megragadó, az adott filmekben olykor csak másod­percekre megszólaló zenéknek, mint A vágy villamosa (Alex North), Egy gyilkosság ana­tómiája, Degas "Lóverseny"-e (Duke Ellington), Taxisofőr (Bernard Herman), A zálogos (Quincy Jones), Az aranykezű (Elmer Bernstein). Blanchard természetesen jazzmuzsikus, s mint ilyen, nem reprodukál, hanem újrateremt. Kreatív művészetről lévén szó, valójában mel­lékes, hogy ezek a feldolgozások mennyiben adják vissza a filmek eredeti hangulatát. Fon­tosabb szempont, hogy a megszületett új zene képes-e meghaladni a filmzenékkel kapcsolatban emlegetett "alkalmazott művészet" kategóriát úgy, hogy önálló esztétikai érvényességre tesz szert.

Blanchard hű marad a jazzhagyományokban gyökerező identitásához: nem alkalmaz formabontó eszközöket, nem értelmezi újra az eredeti anyagot, hanem annak aurájába illesz­kedve teszi le az asztalra a saját változatait. Módszere viszonylag egyszerű: a témák intonálása után a szilárd nagyzenekari hangszerelésekbe ágyazott rögtönzések bontják ki és fejlesztik tovább a dallamokat. Vágyakozás, fájdalom, beteljesületlenség, magány, nagyvárosi melan­kólia sugárzik a többnyire lassú tempójú számokból, s jóllehet a vonószenekari aláfestéssel Hollywood szelleme is beköszön az ablakon, a hangszerelésnek a lemez egészét tekintve sikerül elkerülnie az álomgyár produkcióira jellemző bombasztikusságot és érzelgősséget. Ebben döntő része van a kitűnő muzsikusi gárdának. Blanchard régi barátokhoz fordult: Donald Harrison, Reginald Veal és Carl Allen tagjai voltak a nyolcvanas években nevet szerzett Harrison-Blanchard kvintettnek, s az eltelt időben mindannyian érettebbé váltak művészileg. A lemez fájdalmas epizódja az időközben elhunyt Kenny Kirkland szereplése, akinek ez volt az utolsó stúdiófelvétele. A ritmusszekció ellenállhatatlanul szvingel A vágy villamosa lemeznyitó előadásában, de Kirkland sajátos kézjegyét viseli az Egy gyilkosság anatómiája nagy ívű zongorabetétje és a Kínai negyed témájának cizellált felvezetése is. Harrison és Turre intelligens és szellemes rögtönzésekkel veszik ki részüket a hangképfestésből, az igazi csúcspontokra azonban Joe Henderson rögtönzéseivel jut a zene. A másodvirágzását élő szaxo­fonos játéka egy nagy egyéniség kivételes beleérző képességről tanúskodó megnyilvánulása. Szólói nem harmóniákra felfűzött laza ujjgyakorlatok, minden hangja mögött egy élet tapasztalata sejlik fel. A hangszerelési erények méltatásán túl szólni kell Blanchardról mint előadóról is, aki lírai, "matt" trombitahangjával, jellegzetes hajlításaival, érzelemdús hangszer­kezelésével a filmművészet jeles betétdalainak nemes emléket állító CD meghatározó mu­zsikusa.

****

(Gramofon, 1999/11)