Terry Lyne Carrington: The Mosaic Project
Politikailag korrektebb albumot elképzelni sem lehet: kizárólag a gyengébbik nem képviselői szerepelnek rajta. Csak a külső szerzők sorában található egy-két olyan név, mint Irving Berlin vagy Paul McCartney, amúgy a dalok többségét is Carrington, a dobos szerezte. Ez azonban csak egy elhanyagolható, mondhatni illetéktelen észrevétel, mert a zenével kapcsolatban egészen más gondolatok fogalmazódnak meg a (férfi) hallgató fejében. Korábban is születtek lemezek, amelyek egy sorban vonultattak fel olyan énekes klasszisokat, mint Cassandra Wilson, Dee Dee Bridgewater, Diane Reeves, Gratchan Parlato, Carmen Lundy vagy Nona Hendryx, itt azonban többről van szó, mint sztárparádéról. Carrington pályája kezdetén már tervezett hasonló jellegű összeállítást, de akkor még nem talált kellő számú partnert terve kivitelezéséhez. Negyedszázad alatt nagyot változott a világ, a nők szerepe ugrásszerűen megnőtt a jazzben, s ha valaki ennek felmutatását tűzi ki célul, azt már a minőség biztos fedezetével teheti. A tizennégy számot tartalmazó albumnak csupán egy-két szerzeményében nincs ének vagy énekhang, de a hangszeresek között is olyan kiválóságokat találni, mint Geri Allen, Esperanza Spalding, Ingrid Jensen, Tineke Postma vagy Anet Cohen. Az eklektika post bop-, soul-, funky-, hip-hop-, rap-stíluselemek használatában nyilvánul meg – a sokféleség mégsem zavaró, ellenkezőleg: az afro-amerikai zenei hagyomány egységét és folytonosságát tudatosítja a hallgatóban. A közösségtudat és az elhivatottság önmagában persze kevés volna, ha nem párosulna modern hangzással, ötletes hangszerelésekkel, remek összjátékkal és szárnyaló hangszerszólókkal. Élvezetes zene az első perctől majdnem az utolsóig.
*****
(Gramofon, 2011/3)