Van itt egy jazzdíva, kétszer fél arc (első, hátsó borító), jellegzetes, szögletes, nyílt, kissé hideg amerikai vonások, hullámos szőke haj. Mégsem csak ő, hanem az általa vezetett zenekar jegyzi ezt a CD-t, ami változás Tierney Sutton előző lemezeihez képest. Az énekesnők esetében nemcsak ritka, hanem kivételes, hogy egy príma donna ennyire hangsúlyozza zenekarához fűződő kapcsolatát. Azt tudatja vele: ez a viszony nem a sztár és a kísérőcsapat, hanem azonos értékű muzsikusok együttműködésén alapul. Rokonszenves gesztus, annál is inkább, mert a valóságot takarja. Nem sok példa akad énekes és együttes ilyen szimbiózisára. Sutton úgy válik eggyé muzsikustársaival, hogy időnként énektechnikája is hangszeres hatást kelt. Partnerei (Christian Jacob – zongora, Kevin Axt és váltótársa Trey Henry – bőgő, Ray Brinker – dob, és vendégként Jack Sheldon – trombita, ének) pedig úgy játszanak, mintha az énekes az egyik hangszeres volna közülük. A meghatározó természetesen mégis az énekhang, ez a közép- és felső tartományokban mozgó, rendkívül hajlékony, lenyűgöző technikai megoldásokra képes, érzéki adottság, ami Tierney Sutton sajátja. És 13 dal a boldogságról, pontosabban a boldogság kereséséről, amelynek jogát, mint hősnőnk a fülszövegben felemlíti, a Függetlenségi Nyilatkozat biztosítja az Egyesült Államok polgárai számára. A CD erről a vágyakozásról, a megszállottságról, a szív fájdalmairól és csalódásairól, végül talán valami jónak a megtalálásáról szól, merthogy Sutton kisasszony rendes amerikai állampolgár, aki komolyan veszi az alapító atyák üzenetét. Hogy ebből mennyi a technikai rafinéria és mennyi a mélyen átélt érzés, azt nehéz megítélni. De érdemes próbálkozni vele.
* * * *
(Gramofon, 2007/2)
