The Tierney Sutton Band: On the Other Side

Van itt egy jazzdíva, kétszer fél arc (első, hátsó borító), jellegzetes, szögletes, nyílt, kissé hideg amerikai vonások, hullámos szőke haj. Mégsem csak ő, hanem az általa vezetett zenekar jegyzi ezt a CD-t, ami változás Tierney Sutton előző lemezeihez képest. Az énekesnők esetében nemcsak ritka, hanem kivételes, hogy egy príma donna ennyire hangsúlyozza zene­karához fűződő kapcsolatát. Azt tudatja vele: ez a viszony nem a sztár és a kísérőcsapat, ha­nem azonos értékű muzsikusok együttműködésén alapul. Rokonszenves gesztus, annál is inkább, mert a valóságot takarja. Nem sok példa akad énekes és együttes ilyen szimbiózisára. Sutton úgy válik eggyé muzsikustársaival, hogy időnként énektechnikája is hangszeres hatást kelt. Partnerei (Christian Jacob – zongora, Kevin Axt és váltótársa Trey Henry – bőgő, Ray Brinker – dob, és vendégként Jack Sheldon – trombita, ének) pedig úgy játszanak, mintha az énekes az egyik hangszeres volna közülük. A meghatározó természetesen mégis az énekhang, ez a közép- és felső tartományokban mozgó, rendkívül hajlékony, lenyűgöző technikai megoldásokra képes, érzéki adottság, ami Tierney Sutton sajátja. És 13 dal a boldogságról, pontosabban a boldogság kereséséről, amelynek jogát, mint hősnőnk a fülszövegben felemlíti, a Függetlenségi Nyilatkozat biztosítja az Egyesült Államok polgárai számára. A CD erről a vágyakozásról, a megszállottságról, a szív fájdalmairól és csalódásairól, végül talán valami jónak a megtalálásáról szól, merthogy Sutton kisasszony rendes amerikai állampolgár, aki komolyan veszi az alapító atyák üzenetét. Hogy ebből mennyi a technikai rafinéria és mennyi a mélyen átélt érzés, azt nehéz megítélni. De érdemes próbálkozni vele.

* * * *

(Gramofon, 2007/2)