The Tony Williams Lifetime: Emergency! Turn It Over!
Vannak helyzetek, amikor az ember úgy csinál történelmet, hogy az közben túllép rajta. Tony Williams, aki Elvin Jones mellett a hatvanas évek dobfelfogását meghatározta, Miles Davis híres kvintettjében olyan, mérföldkőnek nevezhető teljesítménnyel írta be nevét a jazz-annálesekbe, hogy az jó időre elhomályosította szólókarrierjét. A figyelem hiányának persze más oka is volt. Davis absztrakt zenéje az ortodox jazzkedvelők szemében a még elfogadható végpontnak bizonyult, ám amikor a Mester, s nyomában zenekarának tagjai az ellenkező irányba, azaz a rock felé tájékozódtak, zavar keletkezett a "tiszta" jazzfejekben, s az új kísérletek értetlenségbe és elutasításba ütköztek. Pedig az, amit Williams Lifetime nevű együttesével, pontosabban annak első változataival létrehozott, a forradalmi újítások közé tartozott a hatvanas évek végén. A rock ritmusainak, az elektromos hangzásnak és a jazz improvizatív jegyeinek ötvözése új dimenziót nyitott meg. Williams – Davis és Jimi Hendrix hatására – az úttörők között volt, ám a közönségfogadtatás tekintetében mások (például a tőle kivált John McLaughlin vagy maga Davis is) nála sokkal magasabbra jutottak. A Lifetime első két lemeze, az Emergency! és a Turn It Over megjelenése a jazz és a rock táborát egyaránt sokkolta; amott megalkuvásként értékelték, emitt elvontságuk miatt idegenkedéssel fogadták. A Mahavishnu Orchestra, a Weather Report vagy Chick Corea Return To Forever együttesének egyneműbb és eredményesebben forgalmazott zenéje árnyékot vetett a Lifetime produktumaira, a két album mindmáig nem került méltó helyére a jazz történetében.
Az Emergency! 1969-es megjelenésekor az együttes már hangszerösszetételével eltért a megszokottól. A Hammond B 3-as orgona addig a boogie woogie, a swing, illetve modernebb változatban a soul-funk stílus hangszerének számított, s ekkor jött valaki, a Unity című lemezével nagy nevet szerzett Larry Young, aki nem Jimmy Smith nyomvonalát követte, hanem John Coltrane szellemiségének hatása alatt játszott. A harmadik tag, az angol John McLaughlin gitáros úgy került a trióba, hogy Williams soha nem találkozott vele korábban. Minden adva volt tehát ahhoz, hogy olyan zene szülessen, amelyik bevált fogásoktól, előregyártott elemektől mentesen, a muzsikusok kreativitására építve teremti meg a jazz és a rock szintézisét. A létrejött zene nyers, vad és hangos volt, tele elektromos effektekkel, bonyolult ritmusokkal, terjedelmes, kitárulkozó szólókkal. Aprólékosan kidolgozott textúrák, akkordikus játék, szabad rögtönzések váltakoztak benne rockritmusokkal, aszimmetrikus metrumokkal és rendhagyó szerkezeti megoldásokkal. A hangzást McLaughlin torzított elektromos gitárhangja uralta, de lagalább annyira meghatározta a zene jellegét Williams dobjátéka, amely nem csak kemény rockütésekkel élt, hanem szervesen beépült a dallamok ritmikájába. Ez az integrált játékmód később a jazz-rock stílus egyik alapelemévé vált, csakúgy, mint Williams másik újítása, amellyel az ütemen belül a korábbi kettő-néggyel szemben minden leütéskor zárta a lábcsint.
És most itt van a CD-n újra kiadott két lemez; kérdés, szolgáltat-e majd igazságot a Lifetime-nak. Williams, érezve a visszhangtalanságot, már a Turn It Over felvételekor módosította az Emergency! improvizációkban tobzódó, olykor kaotikus zenéjét. Nemcsak, hogy a fedélzetre szólította Jack Bruce basszusgitáros-énekest (aki végül csak egy-két számban basszusozott a lemezen), hanem rövidebbre fogta a számokat, ezzel mintegy a kompozíció jelentőségét hangsúlyozta, nagyobb szerepet juttatott az éneknek, és a darabok karakterében, ritmikájában, hangzásában tovább közeledett a rockhoz. Ez sem hozott azonban igazi áttörést a Lifetime-nak, amely változó felállásban, megszakításokkal egészen 1976-ig létezett. Ekkor a dobos hátat fordított a rock-korszaknak, és visszatért a hard bop stílushoz, amelyet aztán 52 éves korában bekövetkezett haláláig, 1997-ig művelt.
A jazzt ritmikában, hangszínekben, kompozíciós újításokban sokkal gazdagító jazz-rock a hetvenes évek végén túljutott a csúcspontján, helyét egyre inkább a világzenei elemekkel és elektronikus hangzásokkal operáló fúzió vette át. A Lifetime két lemeze csaknem három évtized távlatából nézve több, mint jazztörténeti dokumentum: határokat feszegető, erőteljes, disszonáns, megalkuvásmentes zene, amely éppen ezért ma, a mechanikussá váló konzumkultúra világuralma idején még kevésbé számíthat kedvező közönségfogadtatásra, mint keletkezése idején, a tág levegőjű hatvanas években. Vannak olyanok, akiknek nem a próféta sorsa jut, mégha születésük arra predesztinálná is őket.
Emergency!
Tony Williams – dob, John McLaughlin – gitár, Larry Young – orgona
Turn It Over
Tony Williams – dob, John McLaughlin – gitár, Larry Young – orgona, Jack Bruce – basszusgitár, ének
(Gramofon, 1998/5)