The Tony Williams Lifetime: Emergency! Turn It Over!

 

Vannak helyzetek, amikor az ember úgy csinál történelmet, hogy az közben túllép rajta. Tony Williams, aki Elvin Jones mellett a hatvanas évek dobfelfogását meghatározta, Miles Davis híres kvintettjében olyan, mérföldkőnek nevezhető teljesítménnyel írta be nevét a jazz-annálesekbe, hogy az jó időre elhomályosította szólókarrierjét. A figyelem hiányának persze más oka is volt. Davis absztrakt zenéje az ortodox jazzkedvelők sze­mében a még elfogadható végpontnak bizonyult, ám amikor a Mester, s nyomában zene­karának tagjai az ellenkező irányba, azaz a rock felé tájékozódtak, zavar keletkezett a "tiszta" jazzfejekben, s az új kísérletek értetlenségbe és elutasításba ütköztek. Pedig az, amit Williams Lifetime nevű együttesével, pontosabban annak első változataival lét­rehozott, a forradalmi újítások közé tartozott a hatvanas évek végén. A rock ritmusainak, az elektromos hangzásnak és a jazz improvizatív jegyeinek ötvözése új dimenziót nyitott meg. Williams – Davis és Jimi Hendrix hatására – az úttörők között volt, ám a közön­ségfogadtatás tekintetében mások (például a tőle kivált John McLaughlin vagy maga Davis is) nála sokkal magasabbra jutottak. A Lifetime első két lemeze, az Emergency! és a Turn It Over megjelenése a jazz és a rock táborát egyaránt sokkolta; amott megal­kuvásként értékelték, emitt elvontságuk miatt idegenkedéssel fogadták. A Mahavishnu Orchestra, a Weather Report vagy Chick Corea Return To Forever együttesének egy­neműbb és eredményesebben forgalmazott zenéje árnyékot vetett a Lifetime produk­tu­maira, a két album mindmáig nem került méltó helyére a jazz történetében.

Az Emergency! 1969-es megjelenésekor az együttes már hangszerösszetételével eltért a megszokottól. A Hammond B 3-as orgona addig a boogie woogie, a swing, illetve modernebb változatban a soul-funk stílus hangszerének számított, s ekkor jött valaki, a Unity című lemezével nagy nevet szerzett Larry Young, aki nem Jimmy Smith nyomvonalát követte, hanem John Coltrane szellemiségének hatása alatt játszott. A harmadik tag, az angol John McLaughlin gitáros úgy került a trióba, hogy Williams soha nem találkozott vele korábban. Minden adva volt tehát ahhoz, hogy olyan zene szülessen, amelyik bevált fogásoktól, előregyártott elemektől mentesen, a muzsikusok kreativitására építve teremti meg a jazz és a rock szintézisét. A létrejött zene nyers, vad és hangos volt, tele elektromos effektekkel,  bonyolult ritmusokkal, terjedelmes, kitárul­kozó szólókkal. Aprólékosan kidolgozott textúrák, akkordikus játék, szabad rögtönzések váltakoztak benne rockritmusokkal, aszimmetrikus metrumokkal és rendhagyó szerke­zeti megoldásokkal. A hangzást McLaughlin torzított elektromos gitárhangja uralta, de lagalább annyira meghatározta a zene jellegét Williams dobjátéka, amely nem csak ke­mény rockütésekkel élt, hanem szervesen beépült a dallamok ritmikájába. Ez az integrált játékmód később a jazz-rock stílus egyik alapelemévé vált, csakúgy, mint Williams másik újítása, amellyel az ütemen belül a korábbi kettő-néggyel szemben minden leütés­kor zárta a lábcsint.

És most itt van a CD-n újra kiadott két lemez; kérdés, szolgáltat-e majd igazságot a Lifetime-nak. Williams, érezve a visszhangtalanságot, már a Turn It Over felvételekor módosította az Emergency! improvizációkban tobzódó, olykor kaotikus zenéjét. Nem­csak, hogy a fedélzetre szólította Jack Bruce basszusgitáros-énekest (aki végül csak egy-két számban basszusozott a lemezen), hanem rövidebbre fogta a számokat, ezzel mintegy a kompozíció jelentőségét hangsúlyozta, nagyobb szerepet juttatott az éneknek, és a da­rabok karakterében, ritmikájában, hangzásában tovább közeledett a rockhoz. Ez sem hozott azonban igazi áttörést a Lifetime-nak, amely változó felállásban, megsza­kí­tá­sok­kal egészen 1976-ig létezett. Ekkor a dobos hátat fordított a rock-korszaknak, és vissza­tért a hard bop stílushoz, amelyet aztán 52 éves korában bekövetkezett haláláig, 1997-ig művelt.

A jazzt ritmikában, hangszínekben, kompozíciós újításokban sokkal gazdagító jazz-rock a hetvenes évek végén túljutott a csúcspontján, helyét egyre inkább a világzenei elemekkel és elektronikus hangzásokkal operáló fúzió vette át. A Lifetime két lemeze csaknem három évtized távlatából nézve több, mint jazztörténeti dokumentum: határokat feszegető, erőteljes, disszonáns, megalkuvásmentes zene, amely éppen ezért ma, a mechanikussá váló konzumkultúra világuralma idején még kevésbé számíthat kedvező közönségfogadtatásra, mint keletkezése idején, a tág levegőjű hatvanas években. Vannak olyanok, akiknek nem a próféta sorsa jut, mégha születésük arra predesztinálná is őket.

Emergency!

Tony Williams – dob, John McLaughlin – gitár, Larry Young – orgona

Turn It Over

Tony Williams – dob, John McLaughlin – gitár, Larry Young – orgona, Jack Bruce – basszusgitár, ének

(Gramofon, 1998/5)