Trombita harsog (Roy Hargrove, Franco Ambrosetti)

 

Két nemzedék, két kontinens, két trombitás. Egyikük fehér, és 1941-ben Svájcban szüle­tett. A másik fekete, és 1970-ben az Amerikai Egyesült Államokban látta meg a napvilágot. A közös bennük: mindketten jazzmuzsikusok.

Roy Hargrove az amerikai dél szülötteként a fekete trombitáshagyományok folytatója. Első lemeze 1989-ben jelent meg, pályája azóta egyre magasabbra ível. Az idősebb muzsi­kustárs, Wynton Marsalis így jellemezte játékát: „Roynak hihetetlen ritmusérzéke és jó füle van. A templomi előadóhoz hasonlóan megvan benne a képesség, hogy játékával boldog­gá tegye az embert. Trombitájának hangjában tűz bujkál. Azt hiszem, legnagyobb erőssége a balladajá­ték". A még mindig csak húszas éveiben járó trombitás újabban a Verve cégnél készíti felvé­teleit. Korábbi kiadója, az RCA Victor most a kezdeteket dokumentálva „The Collected Roy Hargrove" címmel válogatáslemezt jelentett meg az 1989-1990 közötti időszak terméséből. A 10 szám annak idején négy különböző CD-n (Diamond in the Rough, Public Eye, The Vibe, Of Kinred Souls) volt hallható, együttesük szemléletes képet ad a trombitás zenei fejlődéséről. Ifjabb fekete muzsikustársai többségéhez (Marsalis, Terence Blanchard, Wallacc Rooney, Nicholas Payton) hasonlóan Hargrove is a bop és a hard bop hagyomány folytatójaként lépett a porondra, amint azt az összeállításban Denzil Best „Wee" és The­lo­nious Monk "Ruby My Dear" című szerzeményei mutatják. Aztán megjelenik a képben Miles Davis modális „Milestones"-a, hogy a lemez végül saját kompozíciókkal záruljon, annak jeleként, hogy a mai hall­gató figyelmére csak az a muzsikus számíthat, aki a hagyományokat a maga módján képes ér­telmezni. Hargrove alapvetően két ritmusszekcióval dolgozott (Stephen Scott és Marc Cary, Christian McBride és Rodney Whitaker, Billy Higgins és Gre­gory Hutchinson – sorrendben zongora, bőgő, és dob), mondani sem kell, egyik jobb, mint a másik. A legelső időszakból Antonio Hart altszaxofonos játéka tűnik ki; a korszakot záró, élőben felvett 1993-as lemezről pedig a szextett gazdagabb hangzása érdemel említést. No és maga a zenekarvezető, Roy Har­grove, akinek rendkívül gördülékeny, ötletdús trombitajátéka révén kétségtelenül nemzedéke legjobbjai között van a helye. (RCA Victor/BMG)

A hangzatos cím olykor megtévesztő. Ha van trombitás, akinek hangszere nem harsog, az a svájci olasz Franco Ambrosetti. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy nem trombitán, hanem szárnykürtön játszik európai kifinomultsággal, megejtő líraisággal. Az Enja kiadónál megjele­nő, rendszerint a tengerentúlon rögzített lemezein rendre olyan neves amerikai muzsikusok a partnerei, mint John Scofield, Kenny Barron, Geri Allen vagy Buster Williams. Közép-euró­paiként tehát a jazz sűrűjében van benne, amit legújabb, „Light Breeze" (Könnyű fuvallat) című CD-je is bizonyít. Nemzetközi csapatában John Abercrombie gitározik, Antonio Farao zongo­rázik, Miroslav Vitous bőgőzik, Billy Drummond dobol. A héttételes, őt közjátékkal (szóló rögtönzésekkel) bővített szvit a stúdiófelvétel és a spontán alkotás szintézisét igye­ke­zett meg­teremteni. A muzsikusok csak egyszer próbálták el a témákat, hogy kiszámítottság ne legyen akadálya a kreativitásnak. Az eredmény: a tervszerűség és az ihletettség kombiná­ci­ó­jából születő, az egyéniség érvényesülésének teret adó, koncepciózus, izgalmasan modern zene. (Enja)

(Napi Magyarország, 1998)