Utcazajok (Branford Marsalis, David Sanchez, Mose Allison)
A kapuk nyitva vannak, a hanglemezboltokat elárasztják a világcégek termékei, mégis gondban van az, aki szeretne lépést tartani a kortárs dzsessz újdonságaival. A magyar felvevőpiac kicsi, a forgalmazók arra kényszerülnek, hogy kínálatukat a vásárlóközönség vélt igényeihez igazítsák, így csak olyan lemezek kerülnek be az országba, amelyek biztos befutónak látszanak. Szemlénkben a belföldi kereskedelemben kapható kiadványokból válogatunk.
Nem kell attól tartani, hogy a dzsessz zászlóshajója, a tenorszaxofon megfelelő kezelőszemélyzet hiányában valaha is zátonyra fut. A neves amerikai Marsalis család – apjuk szerint – legtehetségesebb tagja, Branford az utóbbi évtizedben a hangszer elismert előadójává vált, nincs év, hogy új albuma ne jelenne meg. A The Dark Keys című CD a számára oly kedves bőgő-dob kísérettel (Reginald Veal, Jeff „Tain" Watts) készült, csupán a bőgős személye módosult a korábbi változathoz képest. Branford Marsalis a hangszer John Coltrane és Sonny Rollins által fémjelzett vonalának folytatója, amit a címadó szerzemény Coltrane híres, Love Supreme című albumát idéző motívuma is jelez. Trióról lévén szó, a hangsúly nem a témákra, hanem az azokat kibontó improvizációkra került. Marsalis tenorhangja érdes, szopránja lágyabb; hosszú, bonyolult, de gyors frázisokból épülő rögtönzései őrzik a spontaneitásnak azt a varázsát, ami a dzsessz nagy hangszereseit mindig jellemezte.
Jó tíz évvel fiatalabb Marsalisnál az ifjabb nemzedék szépreményű tenorosa, az ugyancsak amerikai David Sanchez. Street Scenes című CD-je városi benyomásokat, hangulatokat, utcai képeket rögzít erőteljes közép- és latin-amerikai ritmikai háttérrel. Sanchez melodikus játékos, tónusa öblös, férfias, lendületes rögtönzéseit a forma iránti tisztelete tartja keretek között. A témáiban, hangütésében változatos, gondosan fel-épített album anyagát egy Thelonious Monk-szerzemény kivételével zeneszerzőként is jegyzi. Érdekes egybeesés, hogy egy-két szám erejéig mindkét lemezen közreműködik a kitűnő altszaxofonos, Milcs Davis utolsó együtteseinek vezető szólistája, Kenny Garrett. (CBS-Sony)
Ha Mose Allison zongorista-énekes populárisabb zenét játszana, és magyarul énekelne, fanyar, ironikus szövegei már régen a hazai média kedvencévé tették volna. De hát ő a, dzsessz maga teremtette válfaját műveli, amivel a hetvenes években még e táboron belül is elszigetelődött. Reneszánszának jele a Tell Me Something (The Songs of Mose Allison) című CD, amelyen tisztelői, Van Morrison és Georgie Fame rockénekesek, valamint Ben Sidran dzsesszmuzsikus lelkes tolmácsolásban szólaltatják meg a country bluesban fogant, „bicegő" ritmikájú szerzeményeit. Maga a megidézett is megjelenik az egyik számban, s őt hallgatva csak megerősödik az ember érzése: Mose Allison a jazz történetének méltatlanul mellőzött, rokonszenves egyénisége. (Verve-Polygram)
(Új Magyarország, 1997)