Útkereszteződések (George Duke, Ginger Baker)

A dzsessz a bebop-korszak negyvenes évekbeli beköszönte, még inkább a hatvanas évek avantgárd mozgalma óta szembesül a lenni vagy nem lenni, azaz a meghallgattatni vagy nem meghallgattatni dilemmájával. Az út, amelyen a korábbi formai kötöttséget megelégelő, kí­sér­letező úttörők elindultak, a kortárs kompozíciós zenéhez hasonlóan közönség nélküli, hold­béli tájakra vezetett. Ez a kilátás sokakat visszariasztott és más irányba terelt. A rock hatvanas években kezdődő térnyerése, a fúzió lehetőségével, a hallgatóság egy részének visszanyerésé­vel kecsegtetett. A követendő útvonalat Miles Davis, a Mahavishnu Orchestra és a Weather Report együttes jelölték ki oly sikeresen, hogy muzsikusok ezrei léptek a nyomdokukba. Idő­vel kialakultak a stílus jellegzetes, normatív jegyei, amelyeket csak kevesen képesek az úttö­rőkhöz hasonló tehetséggel továbbfejleszteni.

A kaliforniai születésű George Duke billentyűs gyerekként a helybeli baptista temp­lomban találkozott a fekete zenével. Tizenhat éves korában már aktívan zenélt, nagy hatással volt rá Miles Davis játéka, illetve Les McCann és Cal Tjader soul-dzsessze. 1969-ben Jean Luc Ponty hegedűssel alapította meg első, figyelmet keltő zenekarát, s ezzel elindult azon a fúziós csapáson, amely aztán Frank Zappa és Cannonball Adderly együtteseiben hozott neki elisme­rést. Első önálló lemezét 1976-ban From Me To You címmel jelentette meg, s azóta zeneszerzőként, előadóként, felvételvezetőként a fekete funky zene vezető sze­mélyisé­gei között tartják számon; nincs olyan év, hogy új albuma ne jelenne meg. Az 1997-re esedékes opus Is Love Enough? (Elég-e a szerelem?) címmel látott napvilágot. A szintetizátoron meg­szólaltatott rövid szimfonikus elő- és utójáték (Út a jövőbe – Vissza a jövőből) tizennégy szá­mot foglal keretbe. Az album első felében a funky jellegzetességeit felvonultató, delejes rit­musú, érzéki hatású énekes darabok, a második felében dzsesszesebb, hangszeres szerzemé­nyek kaptak helyet. Duke kitűnő muzsikus, jól ismeri és alkalmazza a stúdiótechnika fogásait, és mindannyiszor jeles partnereket kerít maga mellé. Ami a pro­fesszionalizmust, a hangzás naprakészségét illeti, ez a lemez akár a választott irányzat „állatorvosi lova" lehet. Ha azon­ban megkaparjuk a felszínt, a szórakoztatni kívánó attitűd mögött komolyabb „tartalmat" is keresünk, a tetszetős albumot inkább a slágerlistákra ka­csintó sorozat-terméknek, mintsem, egyedi és eredeti zenei megnyilatkozásnak látjuk. Igaz, az utóbbiakat hiába keresnénk a népszerűségi mutatók élén (Warner).

Ginger Baker neve az egykori brit szupercsapat, a Cream révén kitörölhetetlenül megőr­ző­dött a hatvanas évek progresszív: rockzenéjén nevelkedettek emlékezetében. A két lábdob fergeteges használatáról híressé vált dobos a hetvenes évek elején ráunt a rock-üzletre, Afri­kába, majd Észak-Amerikába költözött, és dzsesszlemezeket kezdett készíteni afrikai zené­szek, illetve olyan neves dzsesszdobosok társaságában, mint Art Blakey. 1994-ben stúdió­munkára hívta meg Bill Frissel gitárost és Charlie Haden bőgőst, s a velük rögzített Going Back Home (Hazafelé) című albuma kedvező kritikai fogadtatásra talált. Ez ösztönözte arra, hogy a trióval újabb lemezt jelentessen meg Falling Off the Roof (Zuhanás a tetőről) címmel. A felvétel gyökeres ellentéte George Duke a stúdiótechnika megannyi trükkjével kikevert albumának, a tagok által az alkalomra szerzett számok, a spontaneitást megőrzendő, próba nélkül kerültek szalagra. Ez a módszer többet megőriz a dzsessz lényegéből, a pillanat szülte alkotói jelenlétből. Baker hozzáállására jellemző, hogy a lemez főszereplője nem ő maga (mindössze egyetlen szólóra vállalkozik), hanem a témákat megszólaltató és a rögtönzések zömét vállaló Bill Frissel gitáros, akit tremolós technikája, egyéni hangzása az évtized meghatározó gitárosává avatott. Az eklektikus anyagban egy Thelonious Monk- és egy Charlie Parker-szerzemény idézi a bebopot (utóbbi Béla Fleck közreműködésével a bendzsó­val kibővített együttes bizarr előadásában), de találkozunk spanyolos, illetve country és wes­tern témával is. Míg George Duke a dzsessz felől halad a könnyebb ellenállás irányába, Gin­ger Baker fordított utat jár be. Mint tudjuk, a jó irány nem mindig engedi látni a célt, de meg­könnyítheti annak elérését. (Atlantic)

(Új Magyarország, 1997)