Vér a földeken (Wynton Marsalis)

Mint a zsidóságnak a Holocaust, olyan feldolgozhatatlan és megemészthetetlen sorscsapás az Afrikából Amerikába hurcolt négereknek a rabszolgaság. Az Újvilág társadalmát hosszú évtizedeken át megosztó faji megkülönböztetés a jazz történetére is kihatással volt. Az elnyo­mottság és a kisemmizettség hangja már a blues-ban megszólalt, a szegregáció élménye a hatvanas évek polgárjogi mozgalmaiban gyökerező free zenéig bezárólag az amerikai jazz sok jeles előadójának játékát meghatározta. Ilyen előzmények után került sor 1994. április 1-jén a New York-i Lincoln Centerben annak a csaknem három órás zeneműnek a bemutatójára, amely témájául a rabszolgaságot választotta, s amely 1997-ben a CBS/Sony gondozásában három CD-t tartalmazó reprezentatív kiállítású albumban jelent meg. A Blood On The Fields (Vér a földeken) szerzője a nyolcvanas évek elején káprázatos technikai felkészültségével feltűnt, s azóta magáról komponistaként és a négerség kulturális örökségének elkötelezett ápolójaként is egyre többet hallató Wynton Marsalis trombitás.

A bemutató időpontjában 32 éves szerző szemében a rabszolgaság Amerika történetének az fejezete, amely napjainkra is vetülő árnyékával tudathasadásossá tette az ország társadal­mát, ellenségességet szított a különböző népcsoportok között, megkérdőjelezte a keresztény­ségnek az egyetemes emberségről szóló tanítását, és meghatározó szerepet töltött be az ame­rikai identitás formálódásában. Felfogásában ugyanakkor a rabszolgaság több, mint egy törté­nelmi helyzet velejárója: metaforája minden igazságtalanságnak, mindenféle alávetettségnek, ily módon erkölcsi értelemben a demokrácia alapkérdéseit érinti.

A jazz történetében nem volt még zeneszerző, aki ilyen fiatalon ilyen nagyszabású alko­tásra vállalkozott volna. Az európai klasszikus-zenében és a jazzben egyaránt otthonos, vir­tuóz hangszeresként indult Marsalis szerzőként, szövegíróként, hangszerelőként, sőt a huszonegy tételes művet előadó, fiatal muzsikusokból álló Lincoln Center Jazz Orchestra vezetőjeként és szólistaként is jegyzi a vállalkozást. Az emberi hangra nagymértékben építő történet középpontjában két, Amerikába hurcolt fekete afrikai sorsa és lelki fejlődésének rajza áll. A rabszolgahajón egymás mellé vetődött Jesse herceget (Miles Griffith) és az egyszerű származású Leonát (Cassandra Wilson) ugyanarra az ültetvényre adják el. Útközben Jesse megpróbál megszökni, de rajtaveszít, és Leona menti meg az életét. Jesse méltóságán alulinak tartja, hogy kifejezze háláját jótevőjének. Hogy Leona a szolgaságot és az igazságtalanságot nehezen tűrő Jesse helyzetén enyhítsen, a magát bolondnak tettető, bölcs Jubához (Jon Hendricks) fordul. A tapasztalt öreg azt tanácsolja, hogy a herceg szeresse új hazáját, tanuljon meg lélekből énekelni, és döntse el, minek nevezi majd magát, ha szabaddá válik. A büszke Jesse elutasítja a megalkuvónak vélt javaslatokat, újabb kísérletet tesz a szökésre, de ismét fogságba esik. A kínzóoszlopon elszenvedett korbácsütések okozta fájdalom győzi meg arról, hogy nincs más út, meg kell változtatnia magatartását és személyiségét. Sorsába beletörődve énekelni kezdi a közös táncra hívó, panaszos blues-t.

Wynton Marsalisnak a nagyobb formák és a programzene iránti vonzalma korábban a negyven perces Blue Interlude-ban, majd a kétórás, három tételes Citi Movement és a Jazz (Six Syncopated Movvements) című balettzenében, aztán a fekete egyházi szertartások világából merítő, egybefüggő In This House/On This Morning című kompozícióban már megmutatkozott, de a Blood On The Fields az első munkája, amelyet jazz nagyzenekarra írt. Ebben a hatalmas lélegzetű kollázsban Marsalis stilizált, absztrakt, mégis az ősit, a termé­szetes emberit elementárisan megidéző feldolgozásában megjelenik a jazz történetének minden lényeges eleme: a munkadalok és a gyülekezeti énekek felhívás-válasz szerkezete, a gospel és a blues harmóniai fordulatai, a századelő vándorműsorainak hetyke szinkópái, a szaggatott, ugrálós, olykor gúnyoros dallamok és ellenszólamok, a szellemes zenekari riffek, az egymással versengő hangszerszólók, a disszonancia és a politonalitás, az afro-karibi ritmusok – és természetesen a swing, amely mint eredet és vég, az egész építményt egybe fogja és mozgásban tartja. Különösen megkapó az, ahogyan Marsalis az emberi hanggal bánik: panaszos, komor hangvételű, máskor rezignált bölcsességet vagy elemi indulatokat kifejező dallamai a három kitűnő énekes előadásában a lélek olyan mélységeit tárják fel, amire napjaink zenéjében kevés példa adódik. A Blood On The Fields az amerikai történelemben, kultúrában és az emberi tapasztalásban gyökerező, katartikus hatású alkotás.

Blood on the Fields

Wynton Marsalis – trombita, John Hendricks, Cassandra Wilson, Miles Griffith – ének, Wess Anderson, James Carter, Victor Goines, Robert Stewart, Walter Blanding – szaxofon, klarinét, Russell Gunn, Roger Ingram, Marcus Printup – trombita, Wayne Goodman, Wycliffe Gordon, Ron Westray – harsona, tuba, Michael ward – hegedű, Eric reed – zongora, Reginald Veal – bőgő, Herlin Riley – dob 

(Új Magyarország, 1997)