Vibrafonmánia (Dave Samuels, Stefon Harris)
Hogy a harmóniai és ütőhangszeres adottságokkal egyszerre bíró vibrafon mennyire par excellence jazzhangszer, az nem vita tárgya. A két legismertebb jazz-vibrafonos, Lionel Hampton és Milt Jackson sem sokat töprengett a kérdésen, ők eredendő indíttatásként játszották és játsszák ezt a zenét. A stílus – a swing és a bebop –, amiben játékuk gyökerezett, persze adott korhoz – a 30-as és a 40-es évekhez – kötődik, ám ők személyiségük és tudásuk révén képesek (voltak) évtizedeken átnyúló érvényű zenei teljesítménnyel előrukkolni.
És itt vannak az utódok, a fiatal és már nem is olyan fiatal nemzedékek képviselői. Az utóbbi időkben forgalomba került CD-k között két vibrafonos lemezére is felfigyelhettünk. Az idősebbik Dave Samuels, aki a karibi zene elkötelezettjeként és a fúziós zenét játszó Spyro Gyra együttes tagjaként tette ismertté a nevét. Negyedik önálló lemeze – Dave Samuels Presents Tjader-ized: A Cal Tjader Tribute – az ötvenes évek jeles vibrafonosának, a latin zene szerelmesének, Cal Tjadernek állít emléket. A repertoáron a néhai vibrafonos szerzeményei, az ő tiszteletére, illetve erre az alkalomra írt darabok szerepelnek. A polimetrikus latin-amerikai ritmusokat középpontba állító, az ütőhangszereknek és az improvizációknak elsőbbséget biztosító lemezen több remek hangszerest hallunk. A szaxofonszólókat az újabban feltűnt tehetség, a puerto ricói David Sanchez játssza, zongorán a kitűnő zongoristát, Eddie Palmierit is hallhatjuk, vibrafonon és marimbán pedig a lemez kiötlője, Dave Samuels nyújtja legjavát. Elkötelezett, igényes zene ez – jó szívvel ajánlható a latin muzsika híveinek figyelmébe. (Verve)
Stefon Harris más vonalról érkezett. A Blue Note lemezcég új sztárjaként Charlie Hunter gitáros és Greg Osby szaxofonos utóbbi lemezein tűnt fel egyéni játékával, a Down Beat szaklap kritikusainak szavazatai alapján a nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek élére került, és nem kellett sokáig várni ahhoz, hogy első önálló CD-je megjelenjen. A Cloud of Red Dust (Vörös porfelhő) című lemezt nyitó Sophistry című szám alapján akár azt is hihetnénk, hogy szabályos, sőt szabványos post-bop anyagról van szó, ám a folytatás más reményekre jogosít. Harris – egy szám kivételével – zeneszerzőként is jegyzi az albumot, és nem csak kitűnő partnerein – Mulgrew Miller és Jason Moran zongoristákon, Greg Osby és Steve Wilson szaxofonosokon, Steve Turré harsonáson, Kaoru Watanabe fuvolistán – múlott, hogy bemutatkozása izgalmasra sikeredett. Ez a latin és afrikai ritmusokra épülő, dús texturájú lemez úgy őrzi a jazz legjobb hagyományait, a lendületes swingelést és a rögtönzés szabadságát, hogy harmóniáival a huszadik századi kompozíciós zenéhez is kapcsolódik. Manapság, amikor a radikálisan új hangok keresése közben hajlamosak vagyunk alábecsülni a fontolva haladók eredményeit, nem árt figyelni erre a hangra. (Blue Note)
(Napi Magyarország, 1998)