Yosuke Yamashita: Wind of the Age

A kor szele messzire hat, befú ajtóréseken, tetócserepeken, ritkítja a fejen a hajszálakat, fel­növeszti a muzsikustársak gyerekeit. A kor szele 1997-ben csapta meg Yosuke Yamashita zon­goristát, aki rájött, hogy éppen tíz éve alakitotta meg New York Trio elnevezésű együttesét. Mit tesz az ember ilyenkor, ho történetesen japán? Útra kel, hogy a felkelő nap országában ünnepelje meg a jeles évfordulót. Turnéjára magával visz egy szólistát – jelen esetben Ravi Coltrane szaxofonost – is, s hogy a találkozás ne múljon el nyomtalanul, két fellépés között stúdióba vonul, és a kibővített trióval szalagra veszi tizedik, Wind of the Age című lemezének anyagát.

Különös vállalkozás ez. Nem mondhatni, hogy a trió tagjai (Cecil McBee – bőgő, Pheeroan aklaff – dob) túlságosan igénybe vennék egymás idejét. Többnyire évente egyszer, három-négy órára jönnek össze, zenélnek egy jót, aztán megy mindenki a maga útjára, néha koncertkörútra. Mégis, van valami közös lelki és zenei kapocs, ami a három muzsikust egy évtizede összetartja. Az eredő természetesen Yamashita, ez az extravagáns, ötletektől burjánzó, agyát és szívét egyszerre használó, briliáns zongorista, akit a sturm und drang évek után a kor szele csendesebb vizekre sodort. Ő az a muzsikus, aki képzelete kifogyhatatlan áradásával egyetlen darabba (volt) képes belesűríteni a jazz egész történetét New Orleanstól a free-ig, meg még annál is tovább, a borzongás konstans állapotában tartva az efféle szellemi akadályversenyekhez nem szokott közönséget. S hogy a zabolátlan kalandozások után megtérni látszik a formák körvonalazható, kiszámítható világába? Az idő múlásával, mindenen túl és legalább annyin innen, ez is természetes folyamatnak tekinthető.

Itt van mindjárt a nyitószóm, a For David’s Sake, amelynek utolsó szava kétféleképpen értelmezhető, de célravezetőbb, ha a japán nedűre gondolunk. Szabályos ütembeosztású kompozíció, Coltrane visszafogottan intenzív témavezetésével, amibe a zongora olyan harmó­niákat visz, amelyekről kevesen gondolnák, hogy blues szól a trió sajátos értelmezésében. Ugyanilyen szabályos, poszt-bop alapokról indul a tízütemű, szellemes című Tizedik téma is, amelyből előbb Yamashita szabadon szárnyaló hangfüzérei, majd a szaxofon kitörései ágaznak el. És legyen szó fugáról, standardokról (kettő is van a lemezen), a képlet hasonló: a választott forma, nevezzük szabálynak, csak ugródeszka; a lényeg az út, amelyen a kiszámíthatatlan rögtönzőszellem irányításával halad a zene.

A zongorista vezető szerepének elismerése mellett szót érdemel az új partner is. John Coltrane fiának lenni nem kis teher a jazz világában. Pedig Ravi nem azonos a papával, s ha játszhatunk a szavakkal, önmagával is csak mostanában kezd azonossá válni. (Nem véletlen, hogy most jelent meg első önálló lemeze.) Több jeles muzsikus, leginkább Elvin Jones lemezeiről ismerhetjük játékát. Igazi mérce, ha valaki Yosuke Yamashita oldalán megállja a helyét. Tenoron és szopránon egyaránt tartja a lépést a zongorista villódzó improvizációival, ismeri a „bent” és a „kint” fortélyait, képes harmóniában és azon kívül is játszani, szólóit feszültséggel megtölteni. Ne keressük benne apja spiritualizmusát és kozmikus elhivatottságát, mert azt senki másban meg nem találhatjuk. Az ifjú Coltrane földönjáró, fegyelmezetten kitárulkozó egyéniség. A maga módján az. A kor szele ezt is meghozta.

****

(Gramofon, 1998/10)