Záróra után ( Clint Eastwood After Hours)

Játszd nekem a Misty-t, Bárfiú, Madison megye hídjai, Éjfél a Jó és a Rossz kertjében, Bird – filmcímek, amelyeknek közös nevezője: mindegyiket Clint Eastwood rendezte, és mindegyikben szerepet játszik a jazz. Kevés rendező van, aki ennyire tudatosan és kö­vetkezetesen nyúlt volna filmjeiben ehhez a zenéhez, aki ennyit tett volna a népszerű­sítéséért, mint a western- és akciófilmekben nevet szerzett filmsztár. Eastwood fiatal kora óta elkötelezettje a jazzznek, nem lebecsülendő képességű zongorista és zeneszerző, több (például a Thelonious Monkról készült) dokumentumfilm rendezője, kezdemé­nyezője jó néhány jazzakciónak, például a négy évtizede indult monterey-i fesztivál kereszt­metszetét adó Monterey Jazz Festival – Forty Legendary Years című album megjelenésének. Legújabb vállalkozásának középpontjában önmaga áll: az Eastwood After Hours (Eastwood záróra után) című kettős CD az 1997-ben a nevezetes New York-i Carnegie Hallban rendezett, a rendező tevékenysége előtt tisztelgő koncert anyagát nyújtja át a hallgatónak.

A beszámolók az évad eseményének nevezték az estet, s a közreműködők pazar név­sora nem hagy kétséget affelől, hogy a jelenlévők kivételes esemény részesei lehet­tek. Rendkívüli alkalom kell ahhoz, hogy a jazz nagy öregjeitől (Jay McShann, Slide Hamp­ton, Flip Philips, James Moody, Barry Harris) napjaink fiatal üdvöskéiig (Joshua Red­man, Kevin Mahogany, Roy Hargrove, James Carter) és a Carnegie Hall Jazz Band tag­jaiig ennyi jeles muzsikus találkozzon a színpadon. Persze, a szervező sem volt akárki: George Wein, az egykor híres newporti, majd JVC névre átkeresztelt fesztiválok ren­dezője. A jól felépített koncert vezérfonalát azok a számok adták, amelyek Eastwood filmjeiben betétdalként elhangzottak, így a Misty, a Satin Doll, a Straight, No Chaser, a Cherokee, a Laura. Örökzöldekből külön szvitet komponált az estre a koncert egyik spi­ritus rectora, Lennie Niehaus, és kitűnő hangszerelésekkel vette ki részét az ünneplésből Slide Hampton, Bill Holman és John Faddis; utóbbi a big band karmestere is volt.

Mit őriz meg a zene hangulatából a hanghordozó? Clint Eastwood a jazz főáramá­nak, és nem kísérletező oldalhajtásainak a híve, így ennek a dokumentumértékű koncert­nek ő és a modern main stream egyaránt ünnepeltje lett. A jól ismert standardek több nemzedék képviselőinek tolmácsolásában szólaltak meg, a színkép Barry Harris és Kenny Baron bensőséges kétzongorás duójától a vonóskíséretig és az ünnepelt szólis­tákkal megerősített nagyzenekar tűzijátékáig terjedt. A mintegy százpercnyi anyagban bőven akadnak emlékezetes mozzanatok: például Jimmy Scott átfűtött éneke, Jay McShann klasszikus blues-játéka, Charles McPherson fergeteges bebopszólója, Kevin Mahogany kifejezésteljes baritonja, Joshua Redman szaxofonos Lester Young emléke előtt tisztelgő, megható balladája, no és a Lester Leaps In megannyi remek rögtönzést felvonultató, az egykori Jazz at the Philharmonic koncerteket idéző fergeteges előadása. Nem maradtak el a meglepetések sem: a műsorban fellépett a filmrendező Kyle nevű, bőgős fia, a záró számban pedig maga Clint Eastwood ült a zongora mögé. Így lett kerek ez az este, miképpen az a Föld, melynek porából filmrendezők, muzsikusok, zenék és hallgatók vétetnek. (Malpaso Records/Warner Brothers)

(Napi Magyarország, 1998)