Egy prímás emlékezik (Magyari Gyula)
Ott fekszik az ágyon, Magyari Gyula debreceni cigányprímás kórházi ágyán a fénykép, s beszélgetésünk közben a jelenbe varázsolja a múltat, a közel fél évszázaddal ezelőtti időt: egy család történetének fényes lapjait.
Egy kivételével mindannyian Magyariak: Kálmán, Béla, Mária, Imre, Gyula, majd a jobb szélen Lakatos Vince – híres muzsikusok valamennyien, egy kiveszőfélben levő zenélési forma igazi reprezentánsai. Az elszürkült, sárgakeretes fényképről mosolyogva néznek le ránk az Aranybika teraszáról, abból a szállóból, ahol majd’ száz esztendeig tartott a Magyari család prímáshegemóniája.
Gyuszi bácsi is mosolyog, ha a fényképre esik pillantása, és mosolyog akkor is, ha az emlékezés belső izgalmával idézi fel a régi szép napokat. Hetvennégy évesen bőven van mire visszagondolnia, s a puritán kórtermi környezetet egy csapásra feledtetik a patakzó élmények; egy gazdag élet rekvizitumai. Úgy látszik, nagyon felgyülemlett benne a mondanivaló, mert csak sorolja, ilyen-olyan kitérőkkel, kacskaringókkal, de a fővonalhoz mindig visszatalálva, meséli a históriát, a családét és a magáét, amely legszorosabban Debrecenhez kötődött.
Alighanem ugyanaz a remegő feszültség fogja el most is, mint akkor, amikor a háború vége felé munkaszolgálatosként hírt kapott a szeretett városról: éspedig arról, hogy megnyílt az Aranybika, s a zenekarban Jóska öccse a prímás. Hogy micsoda érzés lehetett a kezdés eme jeléről értesülni, azt csak ő tudhatja igazán. De hogy hazatérve Magyari Gyula is rögtön aktívan bekapcsolódott Debrecen zenei életébe, az már nemcsak személyes emlékezés dolga; az már egy darabka zenetörténet is. Az Aranybikába 1947-ben került vissza prímásként, de főfoglalkozásán kívül éveken át kivette részét az akkoriban alakulgató zenekarok szervezéséből is.
A hőskor volt ez az idő, amikor a megszűnt, felbomlott szervezetek, intézmények helyett kellett megteremteni újra a zenei élet alapjait. A zeneiskolai igazgató, Galánffy Lajos alakított zenekart? Gyuszi bácsi minden lelkesedésével mozgósította muzsikustársait a klasszikus darabok előadására. Létrejött a Debreceni Népi Együttes? Gyuszi bácsit ott találjuk Csenki Imre és Czövek Lajos oldalán. Megszervezték a Hajdú együttest? Gyuszi bácsi afölött is bábáskodott Zámbori Istvánnal vállvetve. Stabilizálták a MÁV Filharmonikus Zenekart? Gyuszi bácsi megint csak élen járt a hegedűsök toborzásában. Mindig ott volt, ahol kellett, s mindig tovább állt, ha már nem volt rá szükség. S most nem kis büszkeséggel említi fel a nehéz körülményeket, a próbatermek hiányát – és a mindezek ellenére való sikereket a Bartók teremtől a margitszigeti nagyszínpadig.
De fő szerelme azért végig az Aranybika maradt. A hely, ahol a jobb napokban szombat-vasárnap esténként ezren is megfordultak, s előre kellett asztalt foglalni. Magam soha nem hallottam ott Magyari Gyulát muzsikálni, de akiket csak kérdeztem, mindenki tisztelettel és szeretettel ejtette ki a nevét. Talán ezért is lehetett, hogy a háború után is őt választották meg a népzenészek elnökévé. Az volt a régi rendszerben, az lett az újban, s mint utólag kommentálja, kacagott is a folytonosságon a város. Merthogy akkoriban ez nem nagyon volt divat. De hát róla tudták a vezetők, hogy szerette és segítette a szegényeket – ezt akarták elismerni újbóli megbízásával. És ő eleget tett mindenféle feladatának, főhivatásának és a rengeteg társadalmi munkának. Éjt nappallá téve dolgozott; mígnem utolérte az idegkimerültség. Kihagyások kórházi ápolások következtek, de mindig sikerült legyűrnie a bajt. A banda várta, hegedűje várta és a közönség is várta: a Bika elképzelhetetlen volt nélküle. Igényes műsorával – amelyben operarészletek éppúgy helyet kaptak, mint cigánydalok – estéről estére vonzotta a kulturált szórakozást, kikapcsolódást keresőket. Muzsikált delegációknak, vezetőknek, államfőknek; ha jó hangulatra volt szükség, őt hívták a protokollrendezvényekre. Éveken át levelezett Kekkonnen elnökkel, s nevetve meséli, hogy egyszer jól megtáncoltatta Walter Ulbrichtot.
A sikerek, dicsőségek közepette mégis talán arra a legbüszkébb, hogy a bikabeli estéken alaposan megismerhette az embereket. És ez nagy tudomány. Az alkohol, mint mondja, előhozza az igazi ént, lerántja a felvett maszkokat, s ő megtanulta értékelni a különbséget a kettő között. Szolgálatra születve, mások mulatságára téve, öntudatot és tartást adott neki ebbéli képessége. Nem tagadja, hogy a félművelteket kedvelte a legkevésbé; akik a legnagyobb igyekezettel szerettek volna másnak, többnek látszani, mint amik. És ő a bölcsek jóindulatú mosolyával figyelte a nagy kirakodást, a hiúság vásárát, a lelkek lemeztelenedését.
Lázmérőt hoz a nővér, abba kell hagynunk az emlékezést. Felesége, aki mindennap ebédet visz neki, maradhat még az ágya mellett. Én elteszem a jegyzetfüzetemet; elbúcsúzom, de magammal hozom a fényképet is. Azt, amelyikről a fiatal Magyari Gyula néz le ránk széles mosollyal; úgy, ahogyan sokan megőrizték szép emlékeikben.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)