Lemezpolc: Délibáb együttes

Akarva sem lehetett volna jobban elrendezni: az elmúlt év őszén egymás után négy debreceni illetőségű lemezt jelentetett meg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Előbb a MÁV Fil­har­monikusok Zenekara önálló albuma, majd a kórusfesztiválról készített összeállítás, ezt kö­ve­tően a Debreceni Jazz Együttes, és végül a Délibáb népzenei együttes felvételei kerültek a boltokba.

Talán nem sértődik meg a többi érdekelt, ha úgy érzem, a maga műfajában a Délibáb leme­ze sikerült a legjobban. Ugyanis olyan zenei anyagot tartalmaz, amely évek óta formálódott, s az együttes sokoldalúságát (tizennyolc hangszer szólal meg), közvetítő szerepét (Somogytól Moldváig terjed a dalok határa) kiválóan szerkesztett összeállítással (az első oldalon eredeti anyag, a másodikon feldolgozások kaptak helyet) reprezentálja.

Nem vagyok népzene-szakértő, nem tudom eldönteni, hogy a választott anyag milyen rétegből származik, az intonáció mennyire hitelesen követi a népi hangvételt – ennek megítélése az avatottak dolga. De úgy gondolom, a hallgatók kilencven százaléka nem kevésbé járatlan a népzenében, ezért inkább arra keres választ, hogy mit ad, mit mond ez a muzsika a huszadik század második felében, a Délibáb együttes tolmácsolásában.

Elsőként a változatosság ragad meg. Öröm és szomorúság, tréfa és mulatság, élcelődés és komoly szó váltja egymást, jó arányérzékkel elegyítve. Egy-egy blokk néha több részből áll, tájegységenként szerveződve. A blokkok önálló egészek, belső történéssel (szomorútól a vi­dámig, lassútól a gyorsig). Az együttesnek remek érzéke van az építkezéshez, a dalok sajá­tos­ságainak kiemeléséhez: a váltások néhol valódi katartikus élményt keltenek. A feldolgo­zások­ban alkalmazott műzenei eszközökkel (pl. ellenpont) úgy bánik az együttes, hogy világos lesz: a cél a népi muzsika ötvözése a magasabb rendű zenei formákkal annak érdekében, hogy a népzene jellegzetességei még hangsúlyosabbá váljanak, egyúttal a Délibáb önálló mondanivalóját is hordozzák. A hangszer-összeállítás mindig a kívánalmak szerint alakul, az alaphangszerek köre igen széles.

A lemezen egészében a vidám, tréfás hangvétel a meghatározó, noha akad néhány komo­rabb betét, s a hangszeres képességeket igencsak próbára tevő rész is. Virtuóz furulya-koboz kettősével hatásos választ ad Dévai János és Rőmer Ottó azoknak, akik a népzenét technikai szempontból másodlagos értékűnek tartják. Tekerőn, cimbalmon, ütőgardonon játszik pontosan Herczegh Mária; a prímhegedűt Szabó Viola kezeli, s ő énekli a szólókat is (ízesen, bár az alacsonyabb hangfekvésekben némi óvatossággal). A bőgőt Dologh Sarolta pengeti megbíz­ha­tóan: sokféle hangszere közül dudán és okarinán jut szólista lehetőséghez Joób Árpád; citerán és szólóénekkel működött közre Dévai Andrienne. (Sajnos a hangfelvétel egyenetlenségei rontják a hatást.)

Végül is hol a helye ennek a muzsikának? A lemezborítón Joób Árpád, az együttes vezetője így válaszol a kérdésre: „Velünk él szinte észrevétlenül, mint egyre gyarapodó, sűrű lakó­telepeink között a zöldellő fák, amelyek nélkül mégiscsak lehetetlen volna az élet." Nem lehet véletlen az utalás a városra és a természetre. A funkcióváltás világosan követhető: ez a muzsika a népzene pódium-műveszetté emelt formája, amit városi együttesek játszanak (többnyire.) városban élő embereknek.   De a Délibáb-lemez is példázza, hogy a népzene, ha más funkcióban is, tovább él, és nem spekulatív megfontolásból, hanem mert a benne foglalt őszinte közvet­lenség, egyszerű természetesség találkozik a mai ember érzéseivel – különösen, ha olyan el­hi­vatottsággal és szeretettel szólal meg. mint a Délibáb esetében.

Ezt a zenét nem lehet hideg, tárgyilagos fejjel hallgatni és megítélni. Ha felcsendülnek az ismerős dallamok, valóban kizöldülnek a fák, melegséggel és emberséggel telnek meg a szobák, és az ember érzi, hogy van otthona a világban.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)