Őrzik a hagyományt (Délibáb együttes)

A Délibáb együttes tíz éve

Ünnepi eseményre gyüle­keztek az érdeklődők május 12-n a Kölcsey Művelődési Központ színháztermében, ahol fennállásának tizedik évfordulója alkalmából a debreceni Délibáb népzenei együttes adott műsort.

Tíz év nem nagy idő, de egy amatőr csoport életében mégis jelentős dátum. A Délibáb is buktatókkal és sike­rekkel teletűzdelt úton ju­tott el idáig, a fővárosban ki­bontakozó új népzenei moz­galommal párhuzamosan vív­ta meg a maga küzdelmeit előbb a helyi, majd az orszá­gos elismerésért. Az együt­tesben – amelynek sok-sok tagcsere után alakult ki mai, vélhetően végleges összetéte­le – zeneművészeti főiskolát végzett zenetanárok társultak azért, hogy a magyar népzene nagy kutatóinak és alkalma­zóinak, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak szellemé­ben elsajátítsák és koncert­pódiumról továbbadják ezt a muzsikát.

A kezdeti, ösztönös érdek­lődést és irányulást hamaro­san a tudományosan is meg­alapozott hitelességre törek­vés váltotta fel: az eredeti népi hangszerek számának bővítésével együtt jártak a hagyományokat legtovább őr­ző tájakon tett gyűjtőutak, s mindennek eredményeként tágult a műsorra tűzött dalok köre, stílusosabbá vált az elő­adás. Egyre bővült a Délibáb vidám, életteli, fiatalosan hangzó muzsikáját megisme­rők és megszeretők köre. Egyre gyarapodott az életmód változásával eredendő funk­cióját vesztő népzene igazi szépségeit és a hagyományőr­zés szükségességét felisme­rők tábora. Az évek során a Délibáb hazánk határain túl kilenc országban lehetett a magyar népzene avatott kö­vete, jelentősen öregbítve ez­zel a magyar zenei élet hír­nevét.

A magyar népi muzsika tol­mácsolásának felvállalásából szervesen következett az együttes tevékenységének másik lényeges területe: az utánpótlás nevelése, a népze­nei oktatás új módszereinek kidolgozása. Az iskolán kívü­li zenei nevelésben úttörő kezdeményezést a debreceni Lőwy Sándor Úttörőház ka­rolta fel, de remélhetőleg el­jön annak is az ideje, ami­kor az arra hivatott oktatási intézmények is jelentőségének megfelelően értékelik a Déli­báb kezdeményezését.

A nagyközönség számára természetesen elsősorban koncertzenekarként létezik a Délibáb. A történeti pontos­ság kívánja annak megemlí­tését, hogy az együttes műkö­déséhez a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ biztosít­ja egy ideje a feltételeket úgy, hogy csaknem minden tag­ját népművelői státusban alkalmazza, természetesen nem névlegesen, hanem a megyei népzenei mozgalom patronálásával megbízva őket.

S ha már az ünnepi mű­sorral kezdtük köszöntésü­ket, úgy érezzük, szót kell ej­teni – korántsem az ünnep­rontás, hanem a továbblépés kedvéért – néhány kritikai észrevételről. Hogy a jubi­leumi fellépés a fáradtság, a hangosítás hiánya stb. miatt némi csalódást okozott, azt azért említjük meg csupán, mert többszörösen alkal­munk volt élvezni az együttes ennél sokkal nagyobb él­ményt nyújtó előadásmódját. S talán éppen ezért nem túl­zott követelés, hogy tíz év alatt egy zenekarnak el kell jutnia a hangszeres biztonságnak arra a fokára, hogy műsorában egyetlen hiba se forduljon elő, még ha erre egyébként a gyakori hang­szerváltások miatt nagy is a kísértés.

Az a kérdés viszont már az egész fiatal népzenei mozgal­mat érinti, hogy egy ponton túl ki merre keresi s véli megtalálni a továbblépés út­ját. A Délibáb első önálló nagylemezének tavaly kará­csonyi megjelenésével eddigi pályafutásának csúcsát érte el, s érthetően előtérbe ke­rült számukra is az útkeresés kí­vánalma. Mivel koncertmun­kájuk eddig két szálon futott – egyrészt eredeti előadás­mód, másrészt a feldolgozá­sok különböző formái –, nem látszik indokoltnak fel­hagyni a két szál továbbgombolyításával – határozottab­ban elkülönítve őket. Az autentikusság fokozása és a pentatónia elegyítése a ko­molyzene eszközeivel azonban csak úgy hozhat létre újabb színpadképes értékeket, ha az egyéni hangszeres képessé­gek kibontakoztatásával na­gyobb szerepet kap benne az improvizáció, a rögtönzés.

A népzene ugyanis az a fajta muzsika, amely nem tű­ri a színpad merevségét, a koncertek kimért, fegyelme­zett hangulatát. Ahhoz, hogy egy népzenei összeállítás úgy éljen és hasson, ahogyan hi­vatott, nem nélkülözheti az esetlegességet, a természetes­séget, a személyes vonatko­zásokat. Lehet persze, hogy ez a fajta népzene már nem az lesz, amit hangfelvételek és lejegyzések alapján igazinak tartunk – de élő, a mai em­ber érzéseit is kifejezni képes muzsika lesz, s nem vala­miféle vitrinből, kellő tiszte­lettel szemlélhető múzeumi tárgy, mint egy szarkofág.

Mindezek persze csak szub­jektív, a gyakorlattal kevés­bé igazolt elvárások. Hogy milyen utat választ a Délibáb, azt saját maga dönti el. Min­den okunk megvan abban bízni, hogy mint eddig, ez­után is kellő stílus- és arány­érzékkel, az eredményeket megtartva és továbbépítve, eredeti céljukat szem előtt tartva választ az együttes, sok örömet szerezve ezzel a nép­zene híveinek, s minden ze­neszerető embernek.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)