Ragadt hozzám a dal (Özv. Balázs Jánosné)

 

Egy népi énekes portréja

Egy kis énekesmadár ül velem szemben a széken: amikor megszólal, mintha körbe röp­dösne a szobában, úgy megelevenedik; amikor elhallgat, pihen mozdulatlan. Özvegy Balázs János­nénak hívják, s arról nevezetes, hogy gyönyörűen énekel. Hetvenéves korára, augusz­tus 20-án meg is kapta érte a Népművészet Mestere ki­tüntető címet.

Dalolni sajnos még soha nem hallottam, csak hí­rét ismerem. Most találko­zunk először, az aradványpusztai iskola igazgatói iro­dájában: négy kilométerre innen, egy tanyán lakik, s ebben az időben gépjárművel lehetetlen odatalálni. Pedig szerettem volna vele ottho­nában beszélgetni, hogy leg­alább a megszokott környe­zet oldja az idegennel szem­beni bizalmatlanságot, de szerencsémre Mari néninek nincs szüksége efféle mankó­ra: egy gyermekien tiszta és közvetlen lélek bomlik ki szavaiban olyan természetes­séggel, ahogyan a szél fúj vagy a patak csobog. Pedig sorsa ez ellen dolgozott.

„Hatgyermekes, nagyon szegény cselédember gyerme­keként született. Apja-anyja tüdő­bajos volt, így a gyere­keknek, köztük Mari néninek már 11 éves korában el kel­lett menniük kenyeret keres­ni. Később férjhez ment, de férje a II. világháborúban el­esett, s ő öt gyermekét egye­dül, borzalmas szegénységben nevelte fel. A felszabadulás után földet kapott, majd tsz- járadékos lett. Gyerekei nőttével kezdett a család sorsa jobbra fordulni, s a földkunyhót, amiben addig lak­tak, a szomszédok segítségé­vel szoba-konyhás kis vá­lyogházzal cserélhették fel” – olvasom a történtek leírá­sát Széli Kálmánné aradványpusztai pávakörvezető feljegyzésében.

Szinte hihetetlen, hogyan tudja valaki megőrizni jó­kedvét, vidámságát, eredendő játékos­ságát egy ilyen, há­nyattatásokkal, szenvedések­kel teli élet után, mint ami­lyen az övé volt. „Ha fiatalon ilyen helyzetben lettem vol­na, mint most, a lábamat az égbe rugdostam volna. Ami­lyen szegénységben éltünk” – teszi hozzá a magáét Mari néni azzal a képes beszéddel, aminőt csak Móricz vagy Ta­mási regényeiben hallhatunk a parasztok szájából. – „Bi­zony, fiatalon el kellett men­ni dolgozni – iskolába’ egy percig se voltam –, és summásként, cselédként, dohányosként bejártam az egész megyét. Mindenütt ragadt egy-egy dal hozzám, én meg kapaszkodtam is rajtuk.”

Addig-addig, míg Mari né­ni pár éve egyszer csak az aradványpusztai pávakörben – híres gyülekezete ez a széphangú asszonyoknak – találta magát. Hogy is tör­tént? „A lányom járt ide énekelni, én meg tudakol­tam, hogy miket danolnak? Mondta. Jaj, lányom, ilyen dalokkal nem juttok a kettő­ről háromra, feleltem, s gyorsan leírtam neki néhá­nyat. Hamarosan hívatott a tanár néni, hogy lépjek be a körbe. Gondoltam, télen itt leszek, de tavasszal megyek dolgozni. De oszt annyira megtetszett, hogy ha megkö­töztek volna, akkor se tud­tam volna otthon maradni. Aztán belekezdtem, hogy a dalt szedtem, szedtem, puha­toltam. Most meg már ha éccaka nem tudok aludni, felgyújtom a villanyt, és lejegyzem, ami eszembe jut. Mindig azt űzöm-fűzöm.”

Mutat is néhányat, girbe­gurba sorokkal teleírt füzet­lapot, amit persze én hiába próbálok kisilabizálni. Széli Kálmánné teszi hozzá, hogy a pávakör műsorának jó része a Mari néni által hozott dalokból áll, amiket ő szóló­ban is, meg az együttessel is nagy lelkesedéssel énekel. Stílusa különleges, nem vé­letlen, hogy az olyan népze­nekutatók, mint Sárosi Bá­lint is számon tartják. Az egészben az érdekes, hogy itt, Debrecentől húsz kilométerre így megmaradtak a régi da­lok, szokások. Csábították is Mari nénit a balkányiak, ahová tanyája közigazgatási­lag tar­tozik: „Behívott az el­nök, leültetett, konyakkal kí­nált, aztán előadta, hogy mit akar. Dehogy megyek – mondtam –, inkább dűljék össze a zsidó templom tornya! Na, azóta nem is kapok tőlük szociális segélyt.”

Ennyire ragaszkodik Mari néni az aradványpusztaiakhoz? „Hát, már megszoktam itt. Amióta a pávakörben va­gyok, mintha kicseréltek vol­na. Pedig vannak irigyek is az asszonyok között amiatt, hogy mindig engem szerepel­tetnek. Mondják is, nem tu­dom, hogy születtél, hogy mindenre tudsz valamit. Hát én mit tehetek róla, hogy ők nem tudnak annyit, mint én?” Igen, tulajdonképpen minden ilyen egyszerű és természetes lehetne, ahogyan Mari néni a maga naiv ár­tatlanságával visszakérdezi: miért hibás ő a tudásért? De félve kell ezt is ideírnom, ne­hogy baja legyen belőle, ha mások is elolvassák. Akik esetleg nem úgy értenék, ahogy kell.

Nem tagadom, csodálatra és – hagy csatlakozzam én is a sorba – irigylésre kész­tet az, ahogyan Mari néni látja és értelmezi az életet. Egy zárt, de azon belül teljes világ az övé, amelyben a maga esze és józan hajlamai szerint oly könnyen eligazo­dik, hogy az ebből fakadó dalaival örömet szerez azok­nak is, akik a mai kor szö­vevényei között hiába kere­sik a bizo­nyosságot „Mindig vígkedvű, énekes pacsirta voltam” – folytatja –, so­kan ki is nevettek érte. Ott­hon gyakran énekelek; ha megszólal a nóta a rádió­ban, még ma is táncra per­dülnék. Alig várom, hogy jöjjön a hétfő, a próba nap­ja. Messzi lakom, de olyan a gusztusom, hogy nagyon szeretek dalolni, nem bánom hát a gyaloglást. Mindig azon esdekelek, hogy jól sze­repeljünk.”

Jártak is már kilenc év alatt sokfelé a pávakörrel Bajától Polgárig, sok dicsősé­get, elisme­rést aratva. Most újra indultak a tévé népdalversenyén, s eddig mindig továbbjutottak. Bár Mari né­ni, ahogy gyengül, egyre rit­kábban tud bekapcsolódni a közös mozgalomba. Éppen ezért Széli Kálmánné azt tervezi, hogy Mari néni egész repertoárját magnószalagra veszi. „Legalább ha megha­lok, fogják tudni a dalokat énekelni” – nyugtázza a címzett. Aztán egy huncut for­dulattal még hozzáteszi: „De még nem akarok meg­halni. Ha jön a halál, kiírom az ajtómra, hogy majd hol­nap. Ha jön holnap, odamutatok: mi van kiírva?”

(Hajdú-bihari napló, 1980)